A költözéshez két útvonal közül választhatott. Az egyik a kézdiszéki Almáson és Po­lyánon át vezetett Szentlélek Kézdiszékhez tartozó keleti felébe, a másik a kézdiszéki Lemhényen, Nyujtódon, Szászfalun, Sárfal­ván, Oroszfalun, Kézdivásárhelyen és a Fehér vármegyei Kantán át vezetett Szentlélek Fehér vármegyéhez tartozó nyugati felébe.
Jobbra és előre nézve mindkét útról láthatta a Perkőt, amelynek neve igen régi, de csak a 18. század elejéről van rá biztos adat. Várat és kápolnákat bizonyosan nem látott a Perkőn. A várnak 1584-ben már csak köveit említik az egyik szentléleki hegyen, amelyet azonban sem akkor, sem 1864-ben nem neveztek meg, a most is álló kápolna minden valószínűség szerint csak 1686-ban épült, a másikról, amelynek csak az alapjai láthatóak, gyakorlatilag semmit sem tudunk. A 17. század végén a szentléleki helynevekben a Polyán felé való mezőben felbukkanó kápolna, amelyet Polyán felől jövet láthatott, nemigen állhatott a Perkőn.
A tájat, amelyen deákunk átutazott, kerítések szabdalták kisebb darabokra. A falvak és Kézdi­vásárhely belterületét kerítés övezte, a települések ősz- és tavaszhatárát mindkét felől kerítés védte, az utakat kétfelől kerítés szegélyezte, az út mentén szabadon hagyva egy-egy gyepsávot, amely helyenként pihenőhellyé szélesedett. Kisebb-nagyobb bekerített helyek a bekertelt határrészeken és a bekerteletlen ugarhatárokon is voltak. A szomszédos települések határát gyepek választották el egymástól. Ha deákunk Polyán felől érkezett, elhagyva a polyáni határ külső határkertjét és a határgyepet, átléphette a szentléleki külső határkert kapuját. A települések ki- és bevezető útjainál a fal(u)- és határkerteken kapu nyílt, a(z egyik) főúti kapu közelében, az ítélet-végrehajtó helyen pedig a 17. században minden település határában akasztófa állt. (...)
Polyán felől érkezve Cserei János deáknak a főútról jobbra kellett térnie, a templom felé vezető útra, amely a Perkő lábánál, a Tarnóczy-kastély mellett elhaladva Kiskászonba vitt, hogy a templom közelében, a ma Vizágának nevezett, Kézdi­székhez tartozó falurészben álló új otthona udvarán állíthassa meg szekereit. Maga és családja ugyanis a kisebb helyet foglaló, értékesebb holmikkal lovas szekéren utazott, a nehezebb és nagyobb helyet foglaló holmit pedig ökrös szekéren szállíttatta maga után. (Ha viszont Kanta felől jött, át kellett kelnie a Kászon vizén lévő gázlón, mert a régi helynevek nem utalnak híd létére.)
Megérkezése után deákunk azonnal jelentkezett a plébánosnál, annak a szomszéd telken álló házában. Bizonyára várták már, és a megyebíró átadta neki a lakáskulcsokat.
A paplak szomszédságában álló, annál azonban szerényebb, de ugyancsak zsindellyel fedett iskolamesteri lakást valószínűleg nem először látta kívülről-belülről, de azért alaposan megszemlélte. Az épületek és a kerítések karbantartása az egyházközség tízesekbe szervezett családfőinek a feladata volt, és deákunk idejében akart intézkedni, ha valami hibádzik, mert az előző tél a ház bármelyik részében kárt tehetett. A tornácos iskolamesteri ház fából épült, nyitott eresszel, kamrával, egy vagy két lakószobával, konyhával, pincével és egy iskolának használt nagyobb szobával. Megszemlélte a ház előtt a kis virágoskertet, mögötte a veteményest és a gyümölcsöst, a gazdasági udvaron a sütőkemencét, a szalmával fedett csűrt, istállót és disznópajtát, a szekérszínt és a juhok szállását meg a kerítéseket. Ha hibát talált, bizonyára azonnal feljegyezte, mert övén ott csüngött a kalamáris, tarisznyájában pedig füzet és meghegyezett lúdtoll is volt. (...)
A templomot akkor még nem védőtornyos várfal kerítette, hanem mindenfelől temető vette körül, a temetőt pedig lészás sövénykert kapuval. A temető a falu képét viselte magán: a rokonok és az azonos falurészben lakók egymás szomszédságában temetkeztek. A temetőhely ugyanúgy öröklődött, mint a többi földi javak, és tulajdonosa ugyanúgy temetőkert állítására köteleztetett, mint ahogy a faluban bennvalóval és annak határában földdel rendelkezők is fal(u)- és határkert állítására köteleztettek. (...)
A falu két legnagyobb épületének egyike, a templom kívülről és belülről is különbözött kissé attól, amit a mostani szemlélő lát. A templomhajót, a szentélyt és a sekrestyét valószínűleg zsindely fedte, mint a tornyot, és látszott, hogy 1622-ben az egész épületet felújították. (...) A templomban akkor még nem volt karzat, a falakat pedig freskók díszíthették. A főoltárhoz viszonyítva elöl az egyházi személyek és a felnőtt nemesek, aztán a lófők, végül a gyalogok és feleségeik örökölhető, eladható és megvásárolható székei álltak, a gyülekezet többi tagja állva vett részt az isteni szolgálaton. Az előbbi sorrend érvényesült a körmeneteken, a zarándokutakon és a székely népesség-összeírásokban is. (...)
Deákunk a templomból ismét a plébániára ment átvenni a megyebírák és az esküdtek jelenlétében azokat az iratokat, könyveket, regestrumokat, eszközöket és tárgyakat, amelyekre működése során szüksége lesz. Az iratokból és regestrumokból tájékozódhatott a szolgálatáért járó jövedelmekről, közülük a legfontosabbról, a kepéről. Az egyházközségben élő családok kétharmada a plébánosnak, egyharmada a deáknak tartozott a kenyér- és takarmánygabonából, a sör alapanyagául szolgáló szaladból, a sütés-főzéshez és füttőzéshez szükséges fából összetevődő kepével. (...)
Cserei János deák a templom mellől beláthatta az egész falut, de mivel bizonyára hamarosan tiszteletét tette Tarnóczy Sebestyénnél, Károlyi Zsófiánál és serdülő leányuknál, Tarnóczy Sárá­nál, közelebbről is újra szemrevételezte azt. A falu 212 háza közül 9 nemesi kúria, 16 lófői, 89 gyalogszékely-, 98 jobbágyház volt. A nemesek rendi hovatartozását a díszkapura függesztett vagy a homlokzatra festett, esetleg kőbe faragott címer, a többiekét valamilyen, a kapura vésett jel vagy például a meszelés színe mutatta. A Tarnóczy-kastély felé menet alaposan megnézhette az 1608-ban épült, ma Könczei—Páll-udvarháznak nevezett épületet, amelyről csak azt tudjuk biztosan, hogy annak idején a két névadó család egyikének sem lehetett a tulajdona.
Akkortájt cseréppel fedett kő- vagy téglaház még alig egynéhány lehetett a faluban. A különböző rendű családok 17. századi házai az életmód­nak megfelelően kialakított típusházak voltak: méreteikben és kivitelezésükben inkább különböztek egymástól, mint szerkezetükben és anyagukban, ugyanúgy a bennvalók is. A házak többsége és — a sütőkemence kivételével — minden gazdasági épület fából épült, de némelyik ház alap­ja és pincéje kőből rakatott, a módosabbaké nagyobb és zsindellyel fedett volt, nagyobb udvar­ral és mögötte számos gazdasági épülettel, a ke­vés­bé módosaké kisebb és szalmával fedett, kis udvarral és mögötte kevesebb gazdasági épülettel. (Kőből rakott kéményük még a kőházaknak sem mindig volt, az akkori nyitott tűzhelyek füstjét a füstfogó és a kürtő csak a padlásra vezette fel, ahonnan a célszerűen kialakított nyílásokon át és a zsindely vagy a szalma között szabadon távozott.) A bennvalókat sövénnyel kerítették be, és azok különböző rendeltetésű részei közé is ilyent húztak.
Szentlélek házai csak a főutak mentén álltak utcasorosan. Az egyik Kézdivásárhelyt kötötte össze a Kászonokkal és Csíkszeredával, a másik ebből ágazott el Polyán és Almás felé, aztán Lemhénynél beletorkollott a Kézdivásárhelyről Bereck és az Ojtozi-szoros felé vezető kereskedelmi és hadi útba. A falunak ennek megfelelően három főkapuja volt, de nyílt egy-egy kisebb kapu Kiskászon és talán Peselnek felé is: az utóbbit használhatták a Szentlélek—Karatna—Altorja—Futásfalva—Ikafalva—Csernáton útvonalon járók is, míg a Szárazpatakra menők a Kászoni kaput használták. A többi ház utcácskákkal körülvett házbokrokat alkotott. A Kászon vizétől távolabbi házaktól a jószágot a vízutakon vezették itatni, azokon jártak az asszonyok mosni, a gyakori tüzek oltásához is azokon hordták a vi­zet szekerekre rakott kádakban.
Deákunk a Tarnóczy-kastélyhoz, a falu másik legnagyobb és egyedüli emeletes épületéhez érkezett. Hallotta, hogy a közel száz esztendeig pusztán álló kastély kőrakatú falai némelyütt a földig leomlottak, a kastélypiacon pedig tömérdek fa nőtt, és az épületet alig huszonöt-harminc esztendeje hozatta rendbe Becz Tamásné Bethlen Sára, előbb sárfalvi nagyobb Károlyi István felesége, Taróczy Sebestyénné Károlyi Zsófia anyja. Körüljárta a Károlyi István életében, de Tarnóczy Sebestyén által 1627-ben ismét felújíttatott, kibővített, kijavított és frissen meszelt falú épületet, megnézte a homlokzatot ékesítő Károlyi- és Tarnóczy-címert, a falakat díszítő freskókat és féldomborműveket, elolvasta a falakon levő feliratokat. A hírből törvénytudónak ismert Cserei János deákot, akinek a szolgálatait hosszú időn át igénybe kívánta venni, a kastély ura és úrnője kegyesen fogadta és bocsátotta el, miután bevezette a házikápolnába, és talán meg is vendégelte.
A Tarnóczy-kastély idegenforgalmi vonzereje nőne, ha romjait szakszerű régészeti feltárás után konzerválnák, és legalább részben újjáépítenék a fennmaradt leírások és ábrázolások alapján, és az épület valamilyen rendeltetést is kapna.