Kukorica, búza, árpa, rozs és zöldtakarmány képezi a mangalicák napi menüjét — tudtuk meg ifj. Rancz Sándortól, a kft. ügyvezetőjétől. Ezek a sertések igénytelenebbek a többi házisertés-fajtánál, hideggel, betegségekkel szem­ben sokkal ellenállóbbak. A több mint ötven méter hosszú kifutókban korosztályonként korlátokkal választják el egymástól az állatokat. A többi sertésfajtától eltérően a mangalicakoca csak négy-öt malacot hoz az alomba, ezért a gondozóknak nagyon oda kell figyelniük, hogy minimális legyen a veszteség.
Ifj. Rancz Sándor szerint tévhit, hogy a mangalicahús nem tartalmaz koleszterint. Annak koleszterintartalma kedvezőbb, mert több telítetlen zsírsavat tartalmazó triglicerid van benne. Zsírja és szalonnája jótékony zsírösszetételének köszönhetően könnyebben emészthető, mint a hússertéseké. Vad­húskészítményeknél szintén mangalicazsírt használnak. A mangalicahús ugyanakkor jóval drágább, mint másféle házi sertésé, többek között azért, mert hosszabb az átfutási idő, amíg eléri a 120—140 kilós vágósúlyt.
A mangalica amúgy az egyetlen tiszta vérűen fennmaradt őshonos sertésfajtánk. A Balkánon és a Kárpát-medencében a rómaiak terjesztették el közvetlen ősét, a szalontai sertést. A mangalicát a 19. században József főherceg birtokán a bakonyi és szalontai fajták keresztezésével tenyésztették ki. Arany­korát a múlt század negy­venes éveinek végéig élte. Milliószámra szállították Nyugatra, ahol a fajta etalonjának számítottak. A második világháború után a zsír helyébe a világpiacon az étolaj lépett, a sertések legfontosabb értékmérője a húsmennyiség lett. Folya­ma­tosan csökkent a mangalicák száma, 1991-ben már csak kétszáz törzskönyvezett kocát tartottak nyilván egész Magyar­országon. A végső kihalás előtt a mangalicák száma az utóbbi tizenöt évben látványosan megnőtt, nem csak az anyaországban, hanem Erdély­ben is újra felfedezték a göndör szőrű, őshonos sertésfajtát. Remek ízű húsa miatt az ínyencek a lazac, kaviár kategóriába sorolják a mangalicahúsból készült termékeket.