Utópiában jártamA nyelvi türelmetlenségre orvosság

1992-ig így volt ez Marosvásárhelyen, és még így van Sepsiszentgyörgyön. De már nem sokáig. Nekünk nem a román emberek, hanem a tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömbbe szerveződött székelység képes felvenni olyanformán, ha megtartja lakhelyének többségi arányát, sőt, növeli azt, és ragaszkodik nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja, de nem állítja meg e folyamatot.
Álmodni nagyot és békességeset
A történet helyszíne a Székelyföld hajdani szép fővárosa, Marosvásárhely. Ezt a várost Bethlen Gábor, Erdély magyar fejedelme emelte városi rangra 1616-ban. Legimpozán­sabb történelmi épületei a trianoni döntés előttiek, Bernády György magyar polgármestersége idejéből. Az sem mellékes, hogy a 2002-es népszámlálásig Székelyföld hajdani szép fővárosában az itt élő székelymagyarok száma minden időkben meghaladta a betelepedő románok lélekszámát.
Ma az utcán elvétve hallani magyar beszédet, és a román feliratok mellett elenyésző számú a magyar. A kereskedelmi egységekben és az intézményekben szinte egyedülállóvá vált a román nyelv használata. Már-már úgy tűnik, mintha egy számunkra teljesen idegen városban tartózkodnánk. Pedig a lakosság fele még mindig magyar.
De meddig? — fogalmazódott meg a magyarok pártjának egyik vezetője fejében a kérdés. Aztán a közeledő március 15-ére gondolva merész tervet eszelt ki. Mi lenne, ha ezen a napon mindenki anyanyelvén beszélne?... és sürgősen munkához látott.
Először a szervezet vezetőivel beszélte meg, aztán sorra csatlakoztak a cselekvő magyarok, és egy hónap alatt a hírvivők eljutottak minden magyarhoz a városban. Már csak pár nap volt hátra az ünnepnapig, melyet izgatottan várt a város magyar része. Sokan, bár az elején nagyon nehezen ment, ki is próbálták. Volt, aki a munkahelyén, mások egy-két hivatalban vagy a bevásárlóhelyeken tettek kísérletet. Többségük megrettent, amikor meghallotta saját hangját, és meglátta a rámeredő szemeket. Aztán amikor a közelükben mások is próbálkoztak, bátrabbakká váltak. Pedig az elején úgy tűnt, hogy az ég is leszakad. De nem ez történt.
Aztán elérkezett az ünnep napja, március 15. Reggeliben egymást érték a kérdések és a biztatások a családi közösségekben. Egy­folytában működtek a telefonok. Akkor abban maradunk, ahogy megbeszéltük?! És ehhez tartsuk magunkat egész nap?! Kérdezték és biztatták egymást. De akadtak olyanok is, akiknek inukba szállt a bátorság, és otthon maradtak. Nem akartak kockáztatni, na meg úgy érezték, ehhez ők nem elég merészek.
Óriási, eddig még nem látott számban gyűltek egybe a város főterén, ahol az ünnepséget tartották a szokásos forgatókönyv szerint: felvonulás, beszédek, műsor, majd a két himnusz, a magyar és a székely eléneklésével zárult. Eddig simán ment minden, most kezdődött az, amire már egy hónapja készültek. Elindultak a családok, barátok, ismerősök, az összeverődött csoportok a vendéglők, a piac, a bevásárlóközpontok irányába. Sokuknak a homloka izzadt, másoknak a szíve vert gyorsabban, és voltak olyanok is, akiknek a lába akadozott. De úgy mentek, mint Hunyadi János magyarjai a nándorfehérvári csatába: itt csak előre lehetett.
Az egész város magyarsága felfogadta, hogy aznap csak magyarul szólal meg, bárkivel is találkozik, lett légyen az akár maga a prefektus is.
A vendéglőkben és más szolgáltatási egységekben eleinte arra gondoltak, hogy magyarországi turisták lepték el a várost, akik nem értik a román nyelvet, gyorsan magyarul tudókat kerítettek, akik a tolmács szerepét töltötték be. Aztán az egyik román ajkú kiszolgáló felismerte panellakásbeli magyar szomszédját, és örömmel üdvözölte, majd megkérdezte, honnan jött ez a vendégsereg. Nagy meglepetésére szomszédja magyarul válaszolt kérdésére, mire ő megkérdezte, persze, ismét románul, hogy nem ismer rá? Dehogynem, válaszolta, de mi, marosvásárhelyi székelyek ma csak magyarul vagyunk hajlandók beszélni. Sok ehhez hasonló eset után a románság is tudomást szerzett a furcsa elhatározásról. Az elején csak vonogatták a vállukat. Megjön majd az eszük, mondogatták, és egy legyintéssel elintézték.
Az utóbbi húsz év legszebb napját élték meg a vásárhelyiek. Ma igazán otthon érezték magukat abban a városban, melyet székely őseik alapítottak. Bátraknak és hősöknek érezték magukat. Győztek! Egyenes tartással kiálltak a nyelvhasználati jog és a valódi kétnyelvűség mellett. Nem kellett ehhez konferencia, kongresszus meg parlamenti szereplés, az egyénekre lebontott közös cselekvés hozta meg a sikert.
Nemsokára az egyházi ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor is tartottak ,,csak magyarul" napokat a "csak románul" napok ellensúlyozására. Aztán a rá következő év minden hónapjának első napja, majd első hete, első két hete, végül minden napja magyar nappá vált. Aztán a város román lakossága is lassan elfogadta, hogy a város magyarságának is joga van saját nyelvét használni saját városában. Egyre többen tanultak meg magyarul, megszokottá és gyakorlattá vált, hogy a román románul, a magyar magyarul beszélt egymással, de olyan is előfordult, hogy a román magyarul, a magyar románul szólt a másikhoz. Marosvásárhely példája követőkre talált Tordán, Kolozsváron és Erdély minden olyan városában, ahol magyarok éltek.
Ennek következménye, hogy napjainkra a Kárpát-medence területén a magyarság legközelebbi barátja a román nép, és tűzbe mennének egymásért.
A történet álomszép. Csak azért nem tudott még valósággá válni, mert...