Elkezdődött a szakszervezetek sztrájksorozata, ezúttal nem egy nagy tüntetéssel, hanem sok kisebbel próbálják jobb belátásra kényszeríteni a kormányt, elképzelésük szerint a főváros központjának napi lebénítása eredményesebb lehet, mint egyetlen, több tízezer elégedetlent megmozgató megnyilvánulás.
Felvonultak jó páran szerdán (kormánypárti vagy ellenzéki számlálástól függően néhány ezret vagy húszezret jelentett a sajtó), és összesereglettek pár ezren csütörtökön is. A legelégedetlenebbek, legdühösebbek vonultak ki, s nem maradt el a heveskedés sem, a lökdösődés, a védőkorlát átszakítására tett kísérlet, másik oldalról a könnygáz bevetése. Mégis valahogy nagyon vérszegénynek tűnt a Bukarestben lezajlott, szegénység elleni lázadás. Athénban több mint egymillióan vonultak utcára, amikor bejelentette a kormány a megszorításokat, Franciaországban ugyancsak meghaladta az egymilliót most szeptember elején a nyugdíjreform ellen tiltakozók száma. Ezekhez képest a román fővárosban felvonult néhány ezer ember csepp a tengerben.
Egyértelműen látszik, eredményes volt a kormány politikája, a leépítésekkel való riogatás. Sikerült elültetniük az állami alkalmazottakban az aggodalmat: ha tiltakoznak, elégedetlenkednek, kereshetnek maguknak munkát magáncégeknél. Okkal nyilatkozta a hét elején a háromszéki prefektus, hogy elkeseredettek az emberek, de a kis fizetésnél is nagyobb bennük a munkanélküliségtől való félelem, nem pofáznak, nem vonulnak utcára, két kézzel kapaszkodnak a biztos kevésbe. Két évtized alatt a szakszervezetek is hiteltelenné váltak, vezetőik személyes, gazdasági, politikai érdekeik alapján csapódtak hol egyik, hol másik párthoz, sokszor szerveztek látszattiltakozásokat, kampánycélra használták tagságuk elégedetlenségét. Most is sikerült egymásnak ugrasztani őket, árulót kiabálnak, lefizetéseket, megvesztegetési kísérletet emlegetnek, s nyilatkoznak: nem értik, miért nem hajlandóak megmozdulni az emberek: ha most sem telt be a pohár, hát mikor? A politikum végérvényesen leszerepelt, ingyencirkuszra használja a parlamentet, a legnagyobb bajok közt is csak egymás lejáratására figyelnek a pártok, egyetlen gondjuk: ki tud nagyobb politikai tőkét kovácsolni a legszegényebbek nyomorából.
Ismét nagyon mélyre süllyedt a román társadalom, a szegénység, kilátástalanság, reménytelenség uralkodott el az embereken. Nincs bizodalmuk azokban, akik úgymond érdekeiket képviselik, sem a politikusokban, sem a szakszervezeti vezetőkben. Egyre kevesebben követelik jogaikat, ismét széles tömegek rendezkednek be a napi túlélésre. Régmúltnak hitt, hajdanvolt rossz idők látszanak visszatérni, s úgy tetszik, jelenleg nincs, aki harcot indítana ez ellen.