Hallottátok-e már énekelni farkas komát? Ha nem hallottátok, bizony sajnálhatjátok. Micsoda gyönyörű hangja van! De nemcsak a gyönyörű hangjáról híres őkelme. Ért ám a betűvetéshez is. Azért hát ne csudáljátok, ha többek közt azt is felrótta egy nagy cserefának a kérgére, hogy hányszor csapta be már őkegyelmét a ravasz rókáné komámasszony.
Egyszer aztán mit gondolt, mit nem, összeszámolta, hogy hány becsapás is van már a komámasszony rovásán.
— Ej, szedtevette, teremtette — ordított a koma —, éppen kerek százszor csapott be engem! No, megálljon kend, komámasszony, nem csap be többet sem engem, sem mást. Még a mai áldott szent napon leszámolok vele.
Azzal elindult nyomban, s meg sem állott a komámasszony házáig. Éppen künn állott a kapu előtt a komámasszony, s hogy meglátta a komát, örvendező pofát vágott, pedig jól látta, hogy haragszik a koma. (Vagy tán éppen azért vágott örvendező pofát.)
— Ó, ó, kedves komámuram — integetett a koma elé —, jöjjön, jöjjön, nem is gondolja, mennyire várom kigyelmedet!
— Igen? — mordult rá a koma. — Alig hiszem. Tudja kend, hogy mért jöttem? Éppen ma számoltam össze, hogy százszor csapott be engem. De százegyedikszer nem csap be. Ütött az utolsó órája!
— Igaz — adta meg magát a komámasszony —, én kendet, kedves komámuram, egynéhányszor becsaptam. Hát, isten neki, öljön meg. Én már úgyis megöregedtem, ezt a cudar életet meguntam. Hanem minekelőtte megölne kend, hallgassa meg, hogy miért vártam ide oly nagyon kendet.
— Hadd hallom. De csak röviden, röviden!
Rókáné komámasszony körülnézett, vajon nincs-e közel valaki, aztán mondta, amint következik:
— Ma reggel bent voltam a faluban. Nem is képzeli kend, hogy mi nagy bánat van ott.
— Bánat?
— De mekkora bánat! Volt a falunak egy gyönyörű hangú kántorja, s ez meghalt hirtelen. Most azon búsulnak, hogy több ilyen szép hangú kántort nem kapnak. Lássa, kedves komámuram, ha kend bemenne a faluba, s egyet énekelne, egy szívvel-szóval megválasztanák kendet.
— Igazat beszél kend? — gyanakodott a koma.
— No hallja! Csak nem hazudok az utolsó órámban?! Gyerünk, menjünk be a faluba.
Nosza, mindjárt fölkerekedtek, bementek a faluba, ott egy dombnak tetejére felállott a koma, megeresztette a hangját. Bezzeg hogy egyszeribe kicsődültek az emberek, közrefogták a komát, s csihi-puhi, úgy megrakták, hogy ropogott belé a csontja!
Mintha szemét vették volna, úgy elszaladott a farkas, meg sem állott, míg egy magas hegynek a tetejébe nem jutott. Ott lefeküdött és körülnézett, hogy vajon hol a komámasszony. Na hiszen! Már akkor elinalt őkelme, amikor a farkas koma rágyújtott az énekre.
— Lám, lám — nyöszörgött a koma —, százegyedikszer is becsapott a cudar. De úgy kell nekem! Az apám sem volt kántor, a nagyapám sem, minek akartam én kántor lenni?!...
