Az iskoláskorú gyermekek csak akkor vehetnek részt a heti egy vagy két testnevelési órán, ha a családorvosuk papírral igazolja mozgásra való alkalmasságukat. Megyénkben 38 000 diákot tartanak számon, mintegy kétezer osztálynyi gyermeket. Ha osztályonként egy felmentést számolunk (átlagban), az kétezer igazolványt jelent. De 38 000-et kell kikérni, iktatni, lefűzni, tárolni és idővel bezúzni.
Ez majdnem ugyanannyi sorban állást jelent (a rendelőkben mindig sokan várakoznak), időveszteség a szülőnek, orvosnak (akit a papírmunka betegeitől von el), olykor pénzbe is kerül (akad, aki megfizetteti), és a begyűjtő tornatanárt, iskolai hivatalnokot is fölöslegesen terheli. Mert egy bukaresti rendelkezés jóvoltából nem csak a felmentésre szorulóknak, hanem mindenkinek be kell adnia azt a pecsétes nyomtatványt. Ami nem csak a bürokráciát növeli, hanem a költségeket is. Lehet, hogy ez a legkisebb baja az államnak, de igen egyszerűen megszüntethető.
Valószínűleg több ilyen apró lépést is lehetne tenni a hatékonyságért — az ily módon felszabaduló energiákkal pedig a mennyiségi munka minőségi irányba terelődhetne, és papírgyűjtés helyett jóval fontosabb, lényegi kérdésekkel is foglalkozhatnának a magas hivatalok és kis végrehajtók. Például azzal, hogy — maradjunk a témánál — egy polgáraira figyelő országban a betegek és fogyatékosok számára is kidolgoznak valamilyen speciális mozgásformát (mert rájöttek, hogy jót tesz), Romániában pedig sokan merő kényeztetésből az egészséges gyermekeket is kivonják a megterhelőnek igazán nem mondható iskolai sportból. Hosszú távon ez megbosszulja magát, és nem csak az egyénen, hanem a társadalmon is.
Csak, úgy látszik, senki sem néz annyira előre. Talán a papírhalmoktól nem teheti...