A középajtai zenei élet mozgatójával a fúvósegylet — a bándások, ahogy széles e határban ismerik őket — és a kórus mindennapjairól Simon Áron tanítóval beszélgettünk (felvételünk). Mindkettőnek komoly múltja van, működnek is, a jövőjük viszont nem tűnik biztatónak: a fiatalokat kevésbé érdekli a zene, a próbákat hosszúnak, unalmasnak tartják, néhány gyenge próbálkozást követően könnyű szívvel mondanak le a közel százesztendős hagyomány folytatásáról.
A fúvósegyüttes 1909-ben alakult — de valószínűleg előtte is létezett zenei élet —, s már abban az esztendőben felléptek. A kezdetekről csak annyit tudni, hogy szászmagyarósi szász ember volt a karnagyuk, és tizenöten zenéltek. Működésük nem volt folyamatos, sokat nehezítették a világégések és az azt követő nehéz évek is. Hat vezérük volt, legjelentősebbnek az évtizedekig vezető Benedek Gyulát tartja Simon Áron.
Ő 1983-ban kapcsolódott be munkájukba, amikor közel harmincesztendei tanítóskodás után hazatért Lövétéről. Akkoriban alig négy aktív zenész akadt a faluban. Mivel szolgálati helyén jelentős hagyományokkal rendelkezett a fúvósélet, s alkalma adódott megtanulni a trombita és a klarinét fortélyait, csatlakozott hozzájuk. Nekifogtak fiatalokat toborozni, s nemsokára már tizennyolcan fújták. Változtak az idők, cserélődtek az emberek is. A huszonhét esztendeje érkezett legényemberekből családfenntartók váltak, egyéb elfoglaltságaik fontosabbak lettek, többen lemorzsolódtak, mára csak Bedő Zoltán, Simon Albert, Derzsi István és Simon Csaba maradt meg, de akkor még akadtak újak is. Akárcsak 1909-ben, napjainkban is tizenöt tagja van a rezesbandának, kisebb helyi ünnepeken vagy éppen temetéseken szerepelnek.
A tizenöt szép szám — ismeri el Simon Áron —, csakhogy az elmúlt években megszaporodott a szegre akasztott, gazdátlan hangszerek száma, s nem sok a remény arra, hogy valaki újra kézbe vegye a tubát, a klarinétot, az utóverőt és a trombitát. Még a régi zenésztársak leszármazottai között is csak egy-két suhanc akad, aki néha-néha eljátszik a gondolattal, hogy belép a rezesbandába. Ebben az is szerepet játszhat, hogy találkozókra ritkán járnak — hiányoznak a támogatók, saját zsebből pedig kevesen engedhetnék meg maguknak. Legutóbbi kiszállásuk tíz esztendőnél is régebb volt, akkor Rétyen és Barátoson jártak.
A református egyházi daloskör első karnagya Józsa Ferenc volt, az alapítást követően keze alatt negyvenhárman dolgoztak, s évtizedekig nem is csökkent számuk. Ma mindössze huszonheten énekelnek. A próbák novemberben, a betakarodást követően kezdődnek, s májusig, a mezei munkálatokig tartanak. Szép zászlójuk a harmincas években készült, a malom működtetőjének felesége, Szabadayné ajándékozta. Zöld oldalán a felirat: Zengjen a dal magyar dicsőségről — mellette líra, a kék oldalán pedig Közepajtai Református Dalkör felirat és a Szent István-i koronás címer.
Szívesen fogadnák ők is a fiatalokat. Berszán István tiszteletes minden ősszel kihirdeti, hogy várják a dalkedvelő, munkába bekapcsolódni vágyókat, ám nehéz olyant találni, akit nem rémít meg a folyamatos munka szigorúsága. Pedig repertoárjukban az egyházi mellett a mindenki által kedvelt népdalok is szerepelnek, s nem csak egy szólamban szólnak a dalok. Fiatalok híján kizárólag harminc felettiek énekelnek, de a nagymamakorú sem ritka. Pedig nem is olyan régen nem csak vegyes kórus működött, hanem külön női és férfikarra is futotta a kis közösség erejéből.
