A szívesen olvasók kedvéért magyarázom is, hogy a második világháború rettenetében a németek elfoglalta Franciaország, Lengyelország Angliába menekült politikusai kegyelemkenyéren létrehozták, a jövőre gondolván, a maguk elkövetkező, megképzelt kormányát miniszterekkel, államtitkárokkal, hogy majd, ha győznek... szóval, ország, haza nem vala, de megképzelt kormány igen.
1990 és 1994 között a gyöngyen győztes Magyar Demokrata Fórum kormányozott nagy ügyetlenkedve, meg is bukott, és 1994-ben, mit ad Isten, nicsak, nicsak!, visszajöttek a kommunista elvtársak, és Hornnal az élen — aki lőtte a népet 1956-ban — most már mint hős rendszerváltók (alsóneműt sem váltottak) uralkodtak tovább.
Nos, ebben az időben mi, írók, szerkesztők, katonatisztek a magunk elképzelése szerint létrehoztunk egy árnyékkormányt pohár bor mellett, keserűségünkben. Ama kormánynak munkaügyi minisztere lett dr. Fejér Dénes. Legfőbb gondjának tekintve, elképzeléseit előterjesztette a munkanélküliség megoldására. Szerinte az akkori munkanélküliek négyötödét szemrebbenés nélkül nevezhetjük munkakerülőknek. És sorolta az érveit.
De hogyan jutottam ma ide? Hogy kerül a csizma az asztalra? Mert mindez itt, Sepsi­szentgyörgyön jutott eszembe, miközben a multilaterálisan fejlett, sokoldalúságában szinte követhetetlen szőnyegszegő szegte szőnyegemet. Megvárhattam, hát beszélgettünk, míg a remek kis gép dolgozott. Kérdeztem, ugyan mondja, hol lehet ezt a szőnyegmentő mesterséget megtanulni? Talán belevágnék.
— Ó, nem ezzel kezdtem — mondja nevetve —, gazdaemberek voltunk Nagyajtán, aztán a gazdaság tönkrement. Az egész országban. De kenyérügyben először a munkát kerestem mindig. Vállaltam sáncásást és fuvarozást. Aztán bekerültem Sepsire, itt voltam kisiparos, dolgoztam fémmel, fával, szövetkeztem és szerződtem fűvel-fával, sepertem utcát, és építettem házat, építettem a magam s a család életét. Nincs ebben semmi csuda, csak éppen meg kellett keresni, fel kellett venni a munkát.
— Érthetem úgy is, hogy a munka ott hever az utcán, csak fel kell venni? — Derűsek voltunk, nevettünk, még azt is, hogy annyi mindenhez értett, mint maga Ceauşescu, de itt nem akadtunk fenn.
— Képzelje el, voltam raktárnok is a pártnál. Onnan kirúgtak.
— Ne mondja! Melyik levesestálba köpött?
— Remek borok voltak ott a raktárban, volt ott minden, aztán a legfelsőbb elvtársak is kértek néhány literrel, kisebbek is... Megivódott no, időnap s a terv előtt elfogyott a muskotályos.
Itt futott össze a számban a nyál —: kik ihatták, s milyen csodaborokat! Mind ismertem őket... elvtársakat.
— Egyszer az első titkár kérte, küldjek tízóraira sonkát, göngyöltet a gyermekei részére az iskolába. Levettem, vágtam, küldtem, kiderült aztán, hogy valami penész, mi lehetett rajta, engem kivágtak. Lettem kisiparos, sokfelé eljártam. Aztán elkerültem nyugdíjba, drága feleségemmel megbeszéltük, hogy ezt a szőnyegszegést én elvállalnám nyugdíjasként, havi 500 lej ma. Na, nézze, ha érdekli, így működik ez, régi, kicsi gép, nem tud ez egyebet, csak ezt a munkát, de ezt remekül.
Nevetünk, ő magyarázza, engem érdekel, láttam már cipővarró susztergépet, varrógépeket száz­éveseket, de szőnyegszövővel nem ismerkedtem eddig. Már a hónom alatt a kedves, a felújított, de még hallgatom pályafutását, miközben eszembe jutott, hogy az árnyékkormányunk fő gondja volt tisztázni, elválasztani a munkanélküliséget a munkakerüléstől. Elképzelhetetlen nagyságú összeget fizetnek ki a kormányok a közpénzből munkanélküli-segélyre, szociálisra. És most idézem azt, amit szó szerint egyeztettem dr. Fejér Dénes árnyékminiszterünk kijelentésével.
— Az a helyzet, hogy havi ötszázért fel sem kel a másik (ember), tekereg, mert jön a segély. Meg kéne kérdezni: ember, maga ezt, meg ezt, meg ezt a munkát ugyan biza miért nem vállalja el? S ha nem, hát ne faljon!
Vajon léteznek-e manapság békebeli árnyékkormányok, és megfordul-e a fejükben az, ami tegnap is, ma is foglalkoztatja a dolgozva, kínlódva élőket: miért munkanélküli az, aki nem hajlandó dolgozni? Valami tizenöt, húsz mesterséget sorolt föl ez az ember itt, de soha nem tudott meglenni munka nélkül. Az a helyzet, hogy ebben az ügyben nincs egyedül, milliók élnek szorgalmas munka mellett, mert el kell kerülni az éhezést, el kell tartani a kis és óriási ingyenélőket.
És ha már kiadtam árnyékkormányunk munkaügyi miniszterének a nevét, kiadom Pozna Sándorét is, akinek történeteiért és munkájáért (munkás életéért) hálás vagyok.