Surran, csepeg, száguld. Tegnap? Nem egy hete. Holnap? Ahh, majd csak két hét múlva! Egybefolyó napok, hónapok áldozata. A szürke ember. Ki kapkodva rohan a vágtató mindenségben. Nem találja fel és meg magát az egész zűrben, mely elvész az űrben. És kegyetlenül használ ki minden pillanatot a ,,fontos" dolgokra, szabályokra, célokra. Megélhetés, keresgélés, fittség, szépség, bölcsesség, gazdagság, öregedés, halál... halál... értelmetlen halál... minek meghalni, ha nem is élsz?

Élet?

Semmit nem sejtő, rózsaszín pillangó tárja ki játékos szárnyait, és te észreveszed a csiklandozó napsugarakat rajta. Beleszeretsz vidám mivoltába, és azt hiszed, hogy elérted léted biztosítékát, értelmet kaptál, mely érthetetlen. Boldog vagy. Erős. Hatalmas. Ám a pillangó másik virágra száll. Ugyanolyan örömmel cirógatja azt is. (Féltékenység. Birtoklási vágy. Hiányérzet). Jéééééé! Onnan egy harmadikra repül! (Hányinger. Borzongás. Bosszúvágy. Gyűlölet.) Halál.

Órák ketyegése, kattogása riasztja fel mély és oly édes álomból. Ráébred, hogy századmásodpercre elbiggyesztette fejét a bóbiskolás következtében. Azt álmodta (vagy talán csak vágyott rá), hogy él — ennyi az élet? Egy századmasodperc az űrben, mely elvész a zűrben. Talán nem is létezek — gondolta. És szürkén akarta a dolgokat, melyek oly fontosak...