A Szépművészeti már rendelkezik néhány Lucien Hervé-művel, ,,ez a plusz száz fotó magvát képezheti egy új gyűjteménynek, amely akár fotótárrá is nőhet a későbbiekben" — vélekedett Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. A századik évfordulót nemcsak Magyaror­szágon ünneplik, hanem a párizsi Pompidou Köz­pontban is tárlattal emlékeznek a művészre.
Gebauer Imola, a kiállítás kurátora felidézte: a fotográfus Elkán László néven született Hódmezővásárhelyen nagypolgári, asszimilálódott zsidó családban. A művészre korán elvesztett édesapja volt nagy hatással, édesanyjával viszont hamar megromlott a kapcsolata. Ezt a művészettörténész azzal magyarázta, hogy Elkán László elutasította a polgári értékrendet, például munkás fiatalok közé járt birkózni, és vonzódott a művészetekhez is. ,,Ezért Bécsbe küldték a közigazgatási egyetemre, de ő nem látogatta az órákat, hanem inkább a múzeumokat járta, és rajzórákat vett" — jegyezte meg. A családi botrány elől menekült a fiatal alkotó Párizsba, ahol előbb egy bankban talált munkát, majd véletlen folytán egy magazinnak kezdett cikkeket írni és fotózni. A kiállítás nyitóképe, egy önarckép ebben az időszakban készült, vélhetően Hervé egyik első fotójáról van szó.
Gebaeuer Imola elmondta: a kiállítás nem időrend, hanem témák szerint tagolódik. Az első részben a Párizs és az ember témakörből vett fotók láthatók, a kurátor szerint maga Hervé csoportosította e címek alá a képeit. Hervé emberábrázolásai két csoportra bonthatók: míg a magányos alakoknál a nyomor, szegénység vagy a szorongás határozza meg a kép hangulatát, addig a csoportképek szervezőelve gyakran a humor. A kiállításon látható portrékról a kurátor elmondta: a művészt az alanyokhoz személyes viszony fűzte. ,,Nem klasszikus portrékról van szó, a háttérrel, a környezettel az adott ember személyiségét szerette volna kifejezni."
A tárlat legnagyobb része az építészeti fotóké. Hervé alapos tanulmányokat folytatott egy-egy sorozat elkészítése előtt, így születtek például az Escorialról készített képei, de nagy elméleti felkészültséget tükröznek későbbi építészeti fotói is. A művész pályája gyökeresen megváltozott, miután találkozott Le Corbusier francia építésszel, aki meglátva a marseille-i lakótömbjéről készült képeit, állandó fotósának hívta meg. ,,Hervé szeme az utolsó időkben is könnybe lábadt, ha a meghívásra gondolt. Ennek hatására hagyta abba minden más művészeti tevékenységét, például a festést, és csak az építészetnek szentelte az idejét" — tette hozzá Gebauer Imola. A művész 1949 és 1965 között végigfotózta a jeles építész valamennyi alkotását, de emellett egyre több megbízást is kapott, a tárlaton láthatók például az UNESCO székházáról és Brazília­város kormányzati épületeiről készített fotói is. ,,Nagyon szerette a népi építészeti emlékeket felfedezni" — mondta a kurátor az Indiá­ban, Iránban és Spanyolországban készült képekről. Ugyan­akkor kiemelte: a legtöbb képre a minimalista és az absztrakt jelzők illenek. ,,Minimalista, mert levág mindent, ami elvezeti a nézőt a lényegtől, és absztrakt, mert nem az egész épületet mutatja meg, hanem csak egyes elemeit, formai játékot űzve" — vélekedett, majd hozzátette: a fekete-fehér fotók a gazdag tónushasználat miatt akár színesnek is tekinthetők.
A kiállítás harmadik nagy egysége az absztrakció felé tett lépéseket mutatja be, itt láthatók például azok a képek, amelyeken új értelmet nyer egy pusztuló házfal vagy egy letépett plakát. A tárlat a betegsége miatt lakásához kötött művész otthonában készült fotókkal zárul.