Valószínűleg ilyen gondolatok motoszkálhattak Cristiana Anghel caracali tanítónő fejében is, amikor a hét végén úgy döntött, hetven nap után véget vet az éhségsztrájknak, amelyet augusztusban kezdeményezett végső elkeseredésében. Így akarta jelezni felháborodását a kormány intézkedései, a fizetések levágása miatt. Kezdetben majd senki nem foglalkozott vele, később a sajtó figyelmének középpontjába került. A kormánypártok képviselői hallgattak, vagy hárították a felelősséget, az ellenzékiek rájöttek, politikai tőkét kovácsolhatnak a magányos farkasként fellépő pedagógus történetéből, a szakszervezetek pedig, igaz, meglehetősen tétován, de szolidaritásukról biztosították Cristiana Anghelt.
És ő mindenkinek üzent. A kormányzóknak, hogy döntéseik nyomorba és kilátástalanságba sodorják a lakosságot, azok az állami alkalmazottak, akiket az államháztartási egyensúly helyreállítását célzó törekvések során egyszerűen számoknak tekintenek, élő emberek, sorsuk drámaira fordulhat. Az ellenzéket felelősségre intette: a tét sokkal nagyobb a politikai nyilatkozatoknál, a népszerűséget biztosító szólamoknál, a közembereket mindennapi betevőjük érdekli, nem a különféle hatalmi játszmák. De a szakszervezetek is levonhatnák a tanulságot a hetven nap történetéből. Az elmúlt időszakban ugyanis meglehetősen félszárnyúra sikeredtek akcióik, erőtlen megmozdulások, a különféle föderációk közötti széthúzás, a vezetők tétovázása, elsikkadó felhívások jellemezték tevékenységüket, így aztán a kormány nem ütközött különösebb akadályba a nadrágszíjszorító intézkedések alkalmazásakor.
A caracali tanítónő mindvégig magára maradt. Kiáltó szavára nem figyelt sem hatalom, sem ellenzék, sem a szakszervezetek. Úgy tűnik, tiltakozásának egyetlen eredménye, hogy beszélnek róla, és talán akad, aki csodálja hetvennapos éhezését.