Itthon a milleniumi ünnepségek kötötték le a magyarok figyelmét, Görögországban a Zea-öböl 13 fokos vizében utolsó előtti kiadós edzését tartotta Hajós Alfréd.
Még egy nap — az sem telt el edzés nélkül, pedig a víz már 11 fokos lett —, aztán a 100 méter versenyszámának érmeiért küzdött a mezőny... Az öböl partján negyvenezres tömeg várta a rajtot. Két hajó vitte ki a 100 méteres úszásra nevezett húsz úszót mélyen az öbölbe. Mind a húszan beereszkedtek a vízbe, s egy kifeszített kötélbe kapaszkodva várták a rajtot. Eldördült a rajtpisztoly. Hajós minden erejét összeszedve beledobta magát a metsző hideg vízbe. Nem nézett sem jobbra, sem balra, csak szelte, hasította a vizet, míg egyszer csak meghallotta az öböl partján álló tömeg zúgását: Zito I Hungaria! Éljen Magyarország! Győzött! Hajós Alfréd megszerezte az első magyar olimpiai aranyérmet. A másodikat is ő szerezte. Ezt az 1200 méteres távon. Nem mindennapi versenyben. Történt ugyanis, hogy a 12—13 fokos vízben megejtett rajt után a kis hajók, melyeknek fedélzetéről ugrottak vízbe a versenyzők, otthagyták a habokba merülteket, és elsiettek a cél felé. A versenyzők már megtették a táv felét, amikor a rendezők észbe kaptak, s visszaküldték a kis hajókat a versenyzőkhöz, hogy ha kell, hát legyenek mentőhajók. Sokan igénybe is vették, köztük az 500 m bajnoka, az osztrák Neumann, az amerikai Williams... Hajós oda sem figyelt, konok elszántsággal úszott a cél felé. Még be sem ért a célba, s már árbocra vonták a magyar zászlót, akkor már tizenöt méterrel vezetett...
Hajós Alfréd Budapesten született Guttmann Arnold néven 1978. február 1-jén. Korán elveszítette édesapját, akit a Dunán elkapott az örvény. Az akkor tizenhárom éves legényke már szenvedélyesen hódolt az úszósportnak, alig 17 évesen Bécsben bajnokságot nyert. Egy évvel később, tizennyolc évesen vett részt az első Újkori Olimpiai Játékokon, s szerzett két aranyérmet. Túl az úszáson tornában, atlétikában és labdarúgásban is az élvonalig emelkedett. A Budapesti Torna Club csapatában focizott balösszekötőként 1898—1904 között. 1901-ben és 1902-ben is bajnoki címet szerzett a BTC-vel. 1902-ben tagja lett az első magyar labdarúgó-válogatottnak (Ausztia—Magyarország 5—0), kétszer öltötte magára a címeres mezt. Játékvezetőként is tevékenykedett, szolgálta a magyar labdarúgósport kialakulásának időszakát. Aztán a nagyválogatott szövetségi kapitányává nevezték ki szakértelme, tárgyilagossága elismeréseként. Két nemzetközi mérkőzésen ült a nemzeti tizenegy kispadján, mérlege egy győzelem, egy döntetlen. Közben elvégezte a Műegyetem építészmérnöki szakát. Mint építész is figyelemre méltó alkotásokkal — például az újpesti stadion, a margitszigeti Nemzeti Sportuszoda, a Millenáris Sportpálya, a debreceni színház, a debreceni Aranybika Szálló, a szabadkai bankpalota és még nagyon sok létesítmény — igazolta rendkívüli tehetségét. Eleinte szecessziós, majd eklektikus, később konstruktív, modern szellemű, többnyire olasz hatású stílusban alkotott. A Laub Dezsővel közösen készített stadiontervével részt vett az 1924-es párizsi olimpia szellemi vetélkedőjén, s az építészeti kategóriában ezüstérmes lett (első díjat nem osztottak). Visszaemlékezéseit Így lettem olimpiai bajnok című könyvében foglalta össze, s hagyta hátra az utókornak.
A rendkívüli képességekkel, tehetséggel megáldott "magyar delfin", ahogy a kor sportsajtója nevezte, a Hajos Alfréd Nemzeti Sportuszodában és a Komjádi Uszodában kapott egy-egy fejszobrot. 1923-ban az Országos Tanács aranyjelvénnyel tüntette ki, 2010-ben pedig postumusz Ybl Miklós-díjat kapott. A Magyar Olimpiai Bizottság tagja volt. Budapesten hunyt el ötvenöt évvel ezelőtt, 1955. november 12-én.
