Lipován porta A szerző felvétele

Száraz időben — a nyári időszak többnyire ilyen — a Duna Chilia folyamágát kísérő magas gátkoronája alatti mezei úton már 50—60 kilométeres sebességgel is lehet közlekedni. Az Ó-Chilia felé vezető utat Salciu, Ceatalchioi és Plauru térségében az idei nagy vizek — a gátakat több helyen átszakítva — elmosták. Emiatt félelmetes sárral-vízzel feltöltődött útszakaszokban, hasig érő pocsolyában úsznak a járművek. Az említett deltai falvak házainak, gazdasági épületeinek egy részét elpusztította az ár. Faluhosszán át erőgépek, építőanyag-halmazok fogadják az arra járót. Nem tudni, ennek van-e köze ahhoz, hogy az utakon szédelgő helyiek marcona képűek, barázdált, cserzett bőrű arcuk vastag szövetű, súlyos göncök közül feketéllik ki, fejükről a báránybőr vagy az orosz típusú füles sapka, lábukról a sáros gumicsizma nem hiányozhat.

A Duna is visszakéri a magáét
Az arra járó idegen, mint magunk is, annak örülhetünk, hogy az árvíz alkalmával a Duna visszavette a természetet kifosztó emberi fajzattól az elrabolt területeket. A katángkórót termő, jelentéktelen gazdasági értékű legelőkön hatalmas kiterjedésű területeken új tavak vizét fodrozza a szél. A Ceauşescu mezőgazdasági programjával lecsapolt területeken itt-ott kilátszanak a learatott napraforgótörsökök fekete pálcikáinak sorai.
Vendéglátóink véleménye szerint a természeti erők víziterület-visszafoglalása jogos, ha az árnak lett volna kivonulási tere az egykor a deltához tartozó részekre, akkor nem rontott volna rá a folyam magasabb turzásain kuporgó apró házakra, ólakra, pajtákra. Az utak hosszú szakaszain, az árokszéli bokrok hegyein az ár uszadékcsóvákkal jelölte meg a magának kinézett magasságot. Két, két és fél méterre saccoltuk. A sodrás erejére jellemző, hogy az útburkolat kavicsát is behordta a legelőkre a víz, ott komótosan szétterítette, és egy-egy begörgetett hatalmas fűzfatörzset hagyott hátra mementóként: vigyázzatok, emberek, mert ez az én birodalmam volt, nem kellett volna elrabolnotok, most fizettek érte!
Ó-chiliai vendéglátóink véleménye szerint a falvak árvizes pusztulása elkerülhető lett volna, ha Pardina falunál megnyitják a zsilipeket, s a folyamág szűkületbe szorított vize szétterülhetett volna egyébként olasz és angol bérlők által műveltetett mezőgazdasági területekre.
Elképzelhető, hogy ha egymás után esős, áradásos évek következnek, a Duna hatalmas folyamága, a Chilia ezeket a területeket is visszafoglalja. És akkor a töméntelen mennyi­ségű vadkenderrel keretezett magas töltés útja — azon mosolyogtunk, hogy a vadkendertermesztőket üldöző hatóságok ezekért az ,,ültetvényekért" itt kiket tartóztatnának le —, szóval azt láttattuk egymással, hogy meglehet, évek múltán az út hosszú-hosszú szakaszokon két víz között vezet majd Ó-Chiliára. (Házi használatra írom így ezt a deltai településnevet, hátha ez is megfogan nyelvünkben, mint az ugyancsak általam keresztvíz alá tartott Deltaszentgyörgy a magyar szövegben nehézkes és bonyolult Sf. Gheorghe Delta Dunării helyett.)

Ó-Chilia kettős arca
Maga Ó-Chilia is kettős arcú. A ,,fény" a Delta Fénye horgásztanya és néhány hozzáértéssel, jó ízléssel megtervezett épület, porta, mint például a csíkszeredai Domokos Ödön Solunar Panziója. Az épületek tetőzete itt is vert nádtető, a falak lipovánkékek. Az épületek, kerítések arányosak, benn az udvaron tágas gépkocsi-pihenőhelyek. A panzió gondnoka Gáspár Balázs, aki a társaság kedvéért gyakori vendége a Chilia Fénye Panzió társalgójának és bárjának, de azért is, mert ott mérik a különféle fűszer- és gyógynövényekből összehozott, a feltaláló után és az Unicum mintájára Janikumnak nevezett toroköblítő gyógyszert, amelyet Jánosi Csaba csurgat csepegtetés helyett a poharakba.
Ó-Chilia fényei közé tartoznak a hagyományos építésű, takaros lipován porták és házak is. Természetesen nádfödéllel, kék színűre meszelt falakkal. A faluban mondhatni minden egyéb építmény nem a környezetbe illő, kivéve a hatalmas templomot, amelyhez az építőanyagot, mondják, a Nagy-Dunán Besszarábiából szállították át. Ennek ötven méternél is magasabb tornyai a delta fölötti eget tartják.
Ó-Chilia északi szélét a folyamág Tătaru-ága zárja le. (Nem véletlenül gyakoriak a krími tatárok jelenlétére utaló nevek, a Tătaru, Tatanir, Tătaru-sziget stb.) A nagy kiterjedésű Tătaru-szigetet szintén lecsapolták. Meg­kö­zelítése komppal, csónakkal lehetséges. A Tătaru-sziget tenger felőli — nyugati — csücskével átellenben az ukrán területen lévő, 130 000 lakosú Kilia város gyárkéménye rosszallóan csóválja a fekete füstöt Ó-Chilia viselt dolgai miatt.
Még mindig a helyi építkezésnél időzve: a polgármesteri hivatal vadonatúj épülete impozáns, csak éppen semmi köze a helyi, igen kedves és esztétikus építészeti hagyományokhoz. Hivalkodó, hangárszerű, ízléstelen ko­losszus. Érzékelni, hogy az az épülettervezési iskola szülte, amely Ó-Chilia falumagjába benyomta a valamikor a szocializmus vívmányaként emlegetett tömbházakat. Ezek közül van, ami elkészült, és ilyen állapotban rohad szét. Vannak, amelyeket nem fejeztek be, és ott éktelenkednek a nagyközség központjában megbontott falazóelemekkel.
A főutca betonozott. Az utcák tele a gazdáik gumicsizmája, az asszonyok szoknyája közelében védelmet kereső korcs pincsikutyákkal. Mondják, hogy a deltai ember nem szerette a kutyát. Nem is engedte be lakóhelyére. A csónakban sem kellemes, inkább veszélyes útitárs. De valami bukarestiek itt ,,felejtették" otthon megunt kedvenceiket, s azok egymással kutyafrigyre lépve kutyául elszaporodtak.
Betoncsontváz gyárcsarnokok a sártengerben
Kóta Péter a messziről érkezett ember szemével és igazságérzetével meglepően kemény szókimondással mutatja be Ó-Chilia árnyoldalát:
— Itt Ceauşescu kivégzése után szabadrablás történt. Ez egy gyönyörű település volt. Chilia Veche a delta egyik legnagyobb faluja, s ehhez méltó módon mindenhol betonút volt. Konzervgyárat építettek, vágóhidat, velünk szemben varroda üzemelt, ennek szomszédságában étterem, a faluba traktor nem jöhetett be, amíg le nem mosták a kerekét. Rend volt, és mindenkinek volt munkája.
Mikor Ceauşescut megölték — és ezzel nem azt mondom, hogy a rendszerváltozás nem volt szükséges —, nem létezett megfelelő szerv, amely itt rendet tartott volna. Akinek itt most traktorja van, akkor gyorsan futott, s a húsüzemtől, a farmokról (marha- és sertéstelepek) megfogta, s azóta is az övé. Nem volt telekkönyv. A személyazonosságot is papír nélkül igazolták egymásnak az emberek. Tudok egy macedón férfiról, akinek a barátja igazolta, hogy húsz évvel idősebb, s így nem katonaköteles. A személyi igazolványát is eszerint állították ki.
Telekkönyv híján leütöttek négy karót, és egymásnak igazolták, hogy tíz éve azt a földdarabot ez az ember művelte. Ennek alapján telekkönyvezték a nevére.
Ipara is volt a községnek. Exportja is. Csigaexport, nyúlexport...
A betoncsontváztelepnek, amelyet István barátod nevezett így, a következő a története: Ceauşescu kivégzése után az emberek szabadrablásba kezdtek. A vágóhíd meg a húsüzem még nem működött. A konzervgyárat épp átadták, szalagvágás előtt állt. Minden be volt rendezve, a keverőüstök, futószalagok, minden. Befedve, munkahelyteremtésre alkalmas állapotban. Az emberek elindultak, és szétszedték. Akinek hullámpala fedi a házát, az onnan származik. Az útról a betonlapokat felszedték, alóla a kavicsot elhordták. Az épületek falából a téglát kibontották, életüket is kockáztatva, mert a tető rájuk omolhatott volna. Alulról felfelé szedték ki a falazóelemeket. A betonoszlopokat a vasazat miatt szétverték.
Ahogy a csatornák felé mentetek, ott találkoztatok olyan részekkel, ahol az átjáró betonlapokból készült. Ilyen lapokból épültek Chilián az utcák. Ezeket is elhordták. Sok portán a tyúkudvar is betonlapokkal van kirakva. A 30—40 centi vastag sódert is kikaparták a beton alól, azt is elhordták.
Az emberek tulajdonképpen a saját egzisztenciájukat tették tönkre.
A község utcái, a betonozott főutcát kivéve, járhatatlanok. A traktorok, terepjáró kocsik átvergődnek ugyan a sártengeren, de ember oda még gumicsizmában se lépjen be, mert megmerül. Szemmel láthatón a járdákra van némi gondjuk. Ezek nyomvonala magasabb, mint az úttesté, amelyről az esővíz, talajvíz nem folyik le. Nincs elvezető árok. Emlékeztetünk: ezeknek az utcáknak egy része betonlapokkal borított volt. Ó-Chilia és környéke finom folyami iszaphordalékból képződött. Kő nincs. Ezért hordják el.

Még tíz év a kiút?
— Ebből a pocsolyából milyen kiutat látsz? — kérdezem Petit. — A ti panziótok itt egy oázis...
— Vannak olyan törekvések, hogy Tulcea és Chilia között megépüljön az aszfaltút. Pardina után, ahol van egy hosszú, kövezett útszakasz, még láthatóak a régi aszfaltút nyomai. A jegyzőtől meg a polgármester asszonytól szerzett információk alapján ide még körülbelül tíz év kell, hogy aszfaltút legyen.
Ide nehéz a bejutás, de ez védi is a térség érintetlenségét. Onnantól kezdve, ha a civilizációt ide nagy erőkkel beengedik, ugyanoda fog vezetni, ahol ma a Sulina folyamág és a Szent György-ág tart. Ezzel nem azt mondom, hogy a falunak nem kell fejlődnie. Itt még egypár horgászpanzió vagy vadászpanzió is elférne. De azt soha nem szeretném látni, hogy — mint a Mila 23-nál — egymás mellett álljanak a panziók. Ezzel ott megölték a táj varázsát, a deltai táj jellegét.
— És a börtön meg a község viszonya milyen?
— Abszolút jó. Az itteni rabok civil ruhában kijárnak. 120—130 közötti a létszámuk. Nem nagy. Ez önellátó börtön. Több romá­niai fegyintézet ellátását is innen biztosítják. Sertéstelepet, marhákat tartanak, zöldséget termesztenek. Káposztát, vinettát, paradicsomot, paprikát, répát, petrezselymet, mindent. A telep szerintem tízezer négyzetméteren terül el, a Tătaru-szigeten körülbelül tízhektárnyi területük van. A rabokat kompon szállítják át a szigetre utánfutós traktorral, nem kötik meg őket. Nem is jellemző, hogy innen megszökjenek. Ahhoz képest, hogy büntetési idejüket töltik, jól van dolguk. Mindennap hús kerül az asztalukra. A börtön saját pékséget működtet. A maguk által sütött kenyeret eszik. Kulturált körülmények között élnek.