Fáradozásunkat méltón jutalmazta aznap a sors. Fél év után tértünk vissza, és jó volt látni, hogyan alakul hónapról hónapra a kisbaconi tájház, melyet Erzsike néni a saját kis megtakarított pénzéből vásárolt és alakított ki. Jó volt látni, hogyan adja át a kovács a fiának az ősi mesterség fortélyait, és öröm volt látni azt is, hogyan kalimpál az öreg vízimalom kereke, csaknem utolsó bástyaként őrizve a hagyományos mesterséget. De öröm töltötte el a szívünket akkor is, amikor a szépen felszerelt ifjúsági iroda gyarapodó készletét szemléltük, ahogy a pályázati pénzeket hasznosítva gazdagítják a település fiataljainak mindennapjait.

Öröm volt látni a faluban nyüzsgő sok kisgyereket, amint lelkesen tevékenykedik. Milyen boldogság sugárzik a szemükben, mikor színpadra állhatnak, és mesemondás közben elmerülnek az Elek apó teremtette mesevilágban. Komámasszony, komámasszony — mondta fejcsóválva a székely ruhába öltözött kisleány a színpadon, és amilyen szépen és választékosan beszélt, biztos vagyok benne, hogy sok mesét hallott és olvasott, s máris gazdagabb a szókincse, mint számítógép mellett felnövő sok városi gyermeknek.

Itt valakik jól sáfárkodnak a rájuk bízott tálentumokkal, és az általuk elvetett búzamag is termékeny földbe hull. Most már értjük, miként lehetséges, hogy az átmeneti gazdasági válságban levő Erdővidék annyi jeles embert adott és ad a mai napig is a magyar kultúrának. Önkéntesek, civilek, akik a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóján is a legtöbb rendezvényt szervezték, pedig Erdővidék a legkisebb régió a megyében.

Itt már kis korban elkezdődik a tudatos kulturális nevelés, és a modern világ is csak annyira lopakodott be a vidékre, amennyivel a fejlődést segítheti elő, de nem rombol csalfa bájaival.

Kedves házigazdáink, rendezvényszervező kollégák, köszönjük nektek az élményt, és szívből kérünk, őrizzétek tovább a kisbaconi lángot!