Volt egyszer egy juhász, annak egy kutyája. Ennek a kutyának kilenc kölyke lett, s a juhász szeretett volna azokból egy párt felnevelni, de a kutya, úgy látszik, megszimatolta: a gazdája majd az ő kölykeit világgá kergeti, s mind a kilenc kölykével behúzódott egy sziklának a barlangjába.
Hanem a barlangnak olyan szűk nyílása volt, hogy oda csak négykézláb lehetett bemenni. Próbálta a juhász, próbálta a kisbojtárja is, hogy bemásszanak a barlangba, de a kutya mindig rájuk morgott nagy mérgesen, s mit volt mit tenni, békén kellett hogy hagyják a kilenc kölykével.
Egyszer a kutya mégis kijött a barlangból: kikergette onnét az éhség. Akkor aztán a kisbojtár bemászott, de amint mászott, a kölykek is húzódtak mind hátrább-hátrább, s egyszerre csak lepottyantak egy sötét pincébe.
Kimegy a kisbojtár, mondja a gazdájának, hogy mi történt.
— Hiszen az nem baj — mondá a juhász. — Mindjárt kerítek egy kötelet, annálfogva lemehetsz a pincébe.
Hamarosan kerítettek is egy jó hosszú kötelet. A kisbojtár visszamászott a barlangba, s a kötélen leereszkedett a pincébe.
Hej, Uram, Jézus, mi volt ott!
Volt ott ezer boroshordó is, ha nem több. De ugyancsak rég lehettek ott azok a hordók, mert valamennyi hordónak a fája el volt rothadva, s a bor a maga bőrében állott. Kiveszi a kisbojtár a fanyelű bicskáját, beleszúr a hordóba, s hát csakugyan folyik a bor. De milyen bor! Édes, mint a cseppentett méz, s erős, de olyan erős, hogy csak egyet-kettőt kortyintott belőle, s egyszeriben tulipiros kedve kerekedett.
Továbbmegy a kisbojtár a pincében. Vizsgálódik, nézelődik mindenfelé, s hát annyi a kád, hogy a szeme sem tudja ellepni. Színültig tele volt mindegyik arannyal, ezüsttel. Kivette az inget a nyakából, telemerte sárig arannyal, összebogozta kötéllel, melléje kötött még két kutyakölyköt, s felhúzatta a juhásszal.
Amikor ez megvolt, a juhász megint leeresztette a kötelet, s felhúzta a kisbojtárt is.
— Hej, gazduram — mondá fenn a kisbojtár —, mi tenger bor, mi tenger kincs van odalenn! Annyit még emberi szem nem látott!
De a juhász még nem is szólhatott erre, s hát kimászik a barlangól egy fekete ember, még az ördögnél is feketébb, s azt mondja a kisbojtárnak:
— Hiszen köszönd az Istenednek, hogy a pincében nem találtalak, mert otthagytad volna a fogadat! Csak gyere még egyszer vissza!
Azzal a fekete ember visszament a barlangba, a juhász meg a kisbojtár a nyájhoz.
Telik-múlik az idő, eltelik több esztendő, a kisbojtár nagy legénnyé cseperedik, a juhász jobblétre szenderedik, s a bojtár kapja kezére a nyájat. Hanem ahogy az idő eltelt, éppen úgy elfogyott a pénz is.
Egyszer bemegy a bojtár a csárdába, leül nagy búsan az asztal mellé, bort rendel, de rovásra, és iszogat magában. Melléje telepedik egy másik bojtárlegény, az is bort rendel rovásra, s iszogatván együtt beszédbe elegyednek, panaszkodnak, keseregnek, hogy jaj de nehéz a szegény bojtár élete.
— Hiszen — mondja a kincses bojtárlegény —, tudok én egy helyen pénzt, annyit, hogy a királynak sincs annyi. Csakhogy nehéz elhozni!
— Hol van az a pénz? — kérdi a másik bojtárlegény.
Elmondja a kincses bojtárlegény, hogy mi történt vele kisbojtár korában.
— De már egy életünk, egy halálunk — mondja a másik —, elmegyünk oda!
Merthogy egy-két üveg bort meg is ittak, nagy kedvük s bátorságuk kerekedett. Elmentek a barlang nyílásához, egy nagy kőhöz kötelet kötöttek, s a kötélnél fogvást leereszkedtek a pincébe. Ahogy leereszkedtek, mindjárt a boroshordónak láttak. Még nagyobb kedvük kerekedett: elkezdtek énekelni, kurjongatni. De bezzeg jött egyszeriben a fekete ember. Nekimegy a kincses bojtárnak, mondja nagy haraggal:
— Ugye megmondtam, hogy ne jöjj ide többet, mert vége az életednek!
— Hiszen próbáld meg! — rikkant a kincses bojtárlegény meg a másik is.
Megrökönyödik a fekete ember, mondja nekik megjuhászkodva:
— Jó, jó, hiszen én nem bánom, hogy idejöttetek. Nem az enyém ez a sok bor, s ez a sok kincs, hanem egy ősz öregemberé. Ha nem féltek tőle, menjetek hozzá, talán mindent nektek ád, ha jókedvében találjátok.
Továbbmennek a legények, s hát ott ül az ősz öregember egy kádnak a tetején. Köszönti a kincses bojtárlegény:
— Adj isten jó napot, öregapám!
— Adj isten, fiaim! Hát ti hogy mertek idejönni? Nem féltetek, hogy ízzé-porrá szaggatlak?
— Mi-e, öregapám? Mi nem félünk.
— Bizony, ha nem féltek — mondja az ősz öregember —, a jó Isten vezérelt ide! A ti nagy bátorságotok felszabadít engem az átok alól. Mert úgy tudjátok meg, arra voltam átkozva, hogy örökké éljek ebben a sötét pincében, e tenger kincs között, de ne nyúlhassak pénzhez soha.
Abban a pillanatban megvilágosodott a pince. Az ősz öregember hová, hová nem: eltűnt, s a pince oldalában színarany grádics nyílt meg, amelyen szépen fel lehetett menni a világba. Amit felvihettek, felvittek a legények, de ha ezer esztendeig éltek volna, akkor sem tudták volna felhordani a maguk emberségéből.
Mit gondoltak, mit nem. Elmentek a királyhoz, s jelentették neki, hogy ha szereti a jó bort s a csengő sárga aranyat, ami szekeres marhája van, küldje ide meg ide, még a hetvenhetedik maradéka sem lát szükséget.
Bezzeg, hogy a királyt nem kellett biztatni. A drága sok bort, a teméntelen aranyat és ezüstöt elhordatta, a kincses bojtárt fiának fogadta, neki adta egyetlenegy leányát, a másik bojtárt pedig fővezérré tette.
Aki nem hiszi, járjon utána!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.