Nem vitatom el ez utóbbiak létjogosultságát, szakértelmét, és tudom, hogy karácsonykor megtelnek zsúfolásig a templomok padjai, hiszen nem árt jóban lenni az égiekkel sem, mert manapság soha sem tudhatja az ember...
A templom látogatása — bár a kettő egy tőről fakad — nem azonos a hittel. Manapság sok ember feledkezik meg a hit lényegéről, s elveszíti azt, mert racionális elvek alapján nem találja pontosan akkor, amikor igényelné. Az ilyen ember elfelejti, hogy nem egy szolgáltatásról van szó, amit szükség esetén bármikor igénybe lehet venni. A hitet erősíteni kell nap mint nap a pozitív gondolkodással, a szépre és jóra való ráhangolódással, azzal az igénnyel, hogy minőségi életet kívánunk magunknak.
Talán itt a tévedés, hogy a minőség nem az újabb ruhát, autót jelenti csak, hanem az önmagunkkal való megelégedettséget, a szeretet adásának és befogadásának képességét. Mindez pedig nem alakul ki magától, mert ahogy a közmondás tartja: Ki mint vet, úgy arat. Így nehéz előhívni a felhalmozott tudásunk tárházából a valamikori gyerekkori vagy őskori hitet a megpróbáltatások idején, ha nem erősítgettük időközben.
Nemrég egy kislánnyal való találkozás emlékeztetett az igazi belső fogantatású hitre, reményre és a belőlük táplálkozó szeretetre. A tolószékhez kötött édesanyját akarta segíteni azzal, hogy embertől emberig járva árulta apró holmiját. Önérze­tesen közölte, hogy ő nem koldul, hanem árut kínál megvételre.
A portékák közé becsempészett egy nyírfaágból készült Mikulást is. A kis figura csupa szín volt, csupa derű, látszott rajta, hogy készítője lelket is lehelt belé, egy adagot abból a nagy-nagy szeretetből, amit az édesanyja iránt érzett.
Eszembe jutottak az ajándékokban dúskáló gyerekek, akikhez, miután megkapták az ajándékot, kérlelve, hízelegve szól a nagymama, nagytata vagy éppen a szülő: Gyere szépen, és adj egy puszit!
Talán azért kell annyi mindent megtanulnunk gyerekként, hogy felnőttként se felejtsük el...