— Ha nagy leszek, Télapó leszek! — döntötte el. — Akkor felülök egy olyan villamosra, ami elvisz a télből a tavaszba, a tavaszból a nyárba, a nyárból az őszbe s az őszből a télbe. Akkor aztán meglátom, melyik a legszebb.
— Engem is vigyél! — sikongott Katika.
— Megfáznál, mikor az őszből átszállnánk a télbe. És mit csinálnék a nagy hidegben egy mandulagyulladásos kislánnyal? Mikor meg a nyárba érnénk, megennéd az összes fagylaltot. Nekem nem is maradna.
— Tudod mit? — alkudozott Katika. — Elosztanám. Egy fagylaltot jobb kéz felől, egy fagylaltot bal kéz felől. Ami jobb kéz felől van, az a tied, ami bal kéz felől, az az enyém.
— Na jó, elviszlek — enyhült meg Kobak —, de mit viszünk magunkkal?
— Egy kiránduló-sakktáblát és egy táskarádiót — szögezte le Katika.
— Ki látott még utasokat, akik hosszú útra nem visznek magukkal sakktáblát és táskarádiót?
— Vigyünk inkább sátrat és gumicsónakot. Mikor a télbe érünk, a gumicsónakból kieresztjük a levegőt, a sátrat összecsomagoljuk, és kész.
— Nem bánom a gumicsónakot, ha vihetem a kis varrógépemet is. Hátha elszakad a ruhánk, vagy varrással kell megkeresnünk a kenyerünket a hosszú úton?
— Ha te hozod a kis varrógépedet, akkor én is hozom a kisfűrészemet, harapófogómat, kalapácsomat. Elro­mol­hat a villamos, és ha nincs szerszáma az embernek, várhat, amíg jön a másik, és lemarad az őszről.
— Én mindenesetre viszek magammal egy iskolatáskát mindenféle füzettel — mondta Katika. — Ősszel én már iskolás leszek. Mikor az őszbe érünk, fogom magam, felteszem az iskolatáskát a hátamra, hadd lássák, hogy iskolás vagyok.
— Ha hozod a táskát, hegyezőket is tegyél bele. Egy autóhegyező, egy telefonhegyező, egy írógéphegyező és egy televízióhegyező feltétlenül szükséges.
— Akkor hozom a színes ceruzáimat is. És ha megáll a villamos, kiterítünk a térdünkre egy újságpapírt, és meghegyezzük az egészet.
— Vihetnénk rajzfüzetet is, mert azt hiszem, hogy a Télapók nem szoktak a falra rajzolni.
— A rajzfüzet belefér a táskámba. Ha nagyon igyekszünk, még egy szilvalekváros kenyér is belefér.
— Hogyne, hogy összekenje a hegyezőket. A sarkutazók hetekig nem esznek. Aki Télapó akar lenni, az ne hozzon magával szilvalekváros kenyeret!
— Nem viszek — szipogott Katika. — De cukorkát esetleg lehet vinni. Az a kötényem zsebében is elfér.
— No, nem bánom, a cukorka jöhet. De csak az egyik kötényzsebedben. A másikban a lapos, fehér kavicsaimat visszük, mert az én zsebeim már tele vannak. Viszem a bélyeggyűjteményemet, a menetrendet, a térképemet és a parittyámat.
— Mit képzelsz, hogy parittyával lehet jegesmedvékre vadászni? Szép kis Télapó leszel!
— Máris csúfolódsz! Ha csúfolódni kezdel, nem viszlek. Különben is, ha Télapó leszek, csak annyit kell hogy mondjak: "Gyertek ide, jegesmedvék!", és máris odacammog minden jegesmedve.
— Akkor a fehér bundámat is viszem, meg a szánkót, meg a korcsolyacipőmet — tapsolt Katika.
— Én meg a síléceket.
— Nem is tudsz síelni — biggyesztette el a száját Katika.
— Egy Télapó nem tud síelni? Csak egy lány mondhat ilyen butaságot. Ha még egy butaságot mondsz, nem viszlek.
— De én elviszem a kiskályhámat is, és ha már jól kiéheztük magunkat a sarkon, mint az igazi sarkutazók, akkor főzök neked túrós gombócot.
— A sarkon nincs is túró, csak fóka van, meg rénszarvas.
— Viszünk. És hűtőszekrényt is viszünk, hogy el ne romoljon. Nem bánom, ha a szánkómra kötözzük. A télben aztán ott is hagyhatjuk, hogy ne cipekedjünk annyit, ott úgyis hideg van.
— Ez igaz — hagyta helyben Kobak. — No, nem bánom, mégis viszlek, de mutasd a karodat, elég erős vagy?
Katika büszkén megfeszítette a békát a karján.
— Megjárja — nyugodott meg Kobak. — Tudod, a házunkat a villamos után kötözzük, de ha elszakad a kötél, meg kell emelni a sarkait.
— Ha visszük a házat, Kandúrt is elvihetjük. Legalább lesz, aki kinéz az ablakon, és szól, ha oroszlánok meg tigrisek közelednek.
— Látszik, hogy lány vagy! Egy macskát tennél az ablakba oroszlánok meg tigrisek ellen! Kitesszük a tévét az ablakba, és kutyaműsort közvetítünk. Akkor aztán nem mernek közeledni az oroszlánok meg a tigrisek.
— Mit csinál Mama, ha elvisszük a házat is meg a tévét is? Tudod, mit? Vigyük Mamát is! Ha nem akar Télapó lenni, akkor lakjon hátul a házban, és vigyázzon ránk.
— De akkor a mosógépet is vinni kell, mert Mama úgysem fekszik le addig este, míg mindent ki nem mosott.
— És egy kiégett villanykörtét stoppolófának!
— Meg a játékpolcot. Ha Mamának dolga van, játszunk.
— Azt hiszed, hogy a Télapók szoktak játszani?
— Már megint butaságokat kérdezel. Egy igazi Télapó a legeslegjobban tud játszani.
— Ha mondod! De vigyük a meséskönyveket is. Ha meguntuk a villamosban, hátramegyünk Mamához a házba, és mesél nekünk.
— Ha meg Mama unta meg hátul a házban, előrevisszük a villamosba, és átadjuk neki a fenntartott helyet.
— De mi lesz a babáimmal? Ha itthon hagyjuk őket, félni fognak egyedül.
— Jöhetnek. Én úgyis a házhoz kötözöm a teherautómat, ahhoz a tűzoltóautómat, ahhoz a kis kék autómat, ahhoz a mentőautómat, ahhoz a billenő teherautómat, ahhoz az emelődarus autómat, ahhoz a kicsi piros autómat, te meg beleültetheted az autóimba a babáidat.
— És a fakutyát hozzákötözzük a kicsi piros autóhoz.
— És a fakutyához kötözzük a guruló pelikánt.
— És leghátul gurul a görkorcsolyám.
— De csak, ha kölcsönadod nekem is.
— Kölcsönadom.
— Akkor viszlek. De ne felejts el villamosjegyeket gyűjteni, mert nagyon sokat kell villamosozni, és én nem akarok leszállni a villamosról az ősz és a tél között.
— Jó — mondta Katika —, mától fogva összegyűjtöm a villamosjegyeket.
Még ma is gyűjti. Akinek van, küldjön neki!