Bukarest...

Temesvár, 1989. december

Hozzáállásuk némileg egyoldalú volt, ami azonban érthető. ’89 decemberében a temesvári események hírére a szerb és magyar határon toporgó légiónyi tévétudósítóra vagy a világlapok száguldó riportereire hatalmas nyomás nehezedett. Az országba viszonylag későn engedték be őket, közben a hirtelen — akkor ki fogott gyanút?— pálfordult bukaresti média újsághasábok ezrein és tévécsatornáin keresztül kifogyhatatlan bőségben ontotta a híreket, beszámolókat. Min­denekelőtt a helyszíni közvetítések adtak hitelességet képeinek. Azokat pedig hol a stúdióból, ahol Mircea Dinescu nyomán fölöttébb tarkabarka társaság tolongott a mikrofonok körül, hol a Palota térről sugározták, ahol élőben zajlott ugyebár az, amire a román történelemben nem volt még példa, se előzmény: maga a nagybetűs forradalom. Nem csoda, hogy az egymással versengő tévéadók képviselői némileg túllőttek a célon, nem voltak képesek a nyugati média aranyszabálya szerint legalább két forrásból ellenőrizni minden értesülést, hanem átvették a kéznél lévő és hitelesnek hitt — elvégre saját szemükkel látták, miként zajlik a revolúció Bukarest utcáin és a KB épületében — híreket, igaz, leginkább képernyőről. És itt van a kutya elásva: a képernyő mint valóság, különösen ha helyszíni, megrendezetlen tumultust mutat. De ki sejtette még akkor, mekkora manipulációs potenciál rejlik hasonló felfordulás esetén a tévéközvetítésben — mondják ma, sebeiket nyalogatva.
Megszólal például a riporter, aki Temesvárra betoppanva a tömegmészárlásról keringő híreket kívánta ellenőrizni. El is ment a kórházkertbe, ahol mutattak neki és társainak tucatnyi meztelen hullát, melyekről azt állították, hogy egy hatalmas tömegsírból exhumálták őket. Az újságíró végül nagy nehezen telefonhoz jutva — mobil még nem létezett — leadta tudósítását pár száz halottról, de mire az a francia szerkesztő kezébe került, a világsajtó már 5000 hulláról tudott, és ezért a frissen érkezett riport ennek megfelelően korrigálva jelent meg másnap egy óriási tömegsírról. (Mint ismeretes, tömeges kivégzéseket a rezsim nem hajtott végre, a kórházbeli hullák jórészt elhunyt betegek tetemei voltak, az utcai sortüzek és későbbi lövöldözések az ország egész területén összesen másfél ezer körüli áldozatot szedtek.)
No de kinek állt érdekében a forradalom mímelése, kinek az áldozatok számának felduzzasztása, milyen ködösítési szándék állt a háttérben? A riporterek és szerkesztők, némi történészi segédlettel (Catherine Durandin), mind arra lyukadnak ki, hogy a Ceauşescu szökését követően nagy csendben lezajlott államcsíny korifeusai, a diktátor azonnali likvidálásában érdekeltek voltak leginkább azok, akik malmára hajtotta a vizet az utcai harcok szimulálása, az ún. terroristák elleni népfelfegyverzést mímelő védelem megszervezése, a hatalmas számú halottról szóló hírek szárnyra bocsátása, mindazok a forradalmi külsőségek, melyek akkor és még hetekig lekötötték a lakosság figyelmét és diktálták gondolatait.
Szigorúan szakmai következtetéseknél maradva, a hely­színi­nek beállított tévétudósítás átütő manipulatív erejéről szól ma szá­mukra a ’89-es román december — állítják az akkori megvezetettek —, aminek módszerét egyikük szerint utóbb az amerikai hadsereg propagandaszolgálata használta fel az Irak-ellenes támadásáról szóló, a világnyilvánosságnak szánt kép megkonstruálásával.
Jaj, igen! Egyiküknek a nagy kijózanítás után futotta azért erejéből, hogy némileg fejcsóválva, de talán az igazság kedvéért hozzátegye: a román nép ma mindazonáltal felszabadulása élményeként emlékszik a forró decemberre. Meglehet, sajtótörténetet is írtak azok, akik a színfalak mögött a szálakat húzogatták, de számunkra nem vitás, a történelmi fordulat szelét is kiéreztük az akkor történtekből.