Péter Alpár grafikája

Mert ha teljesen váratlanul éppen akkor érkezik haza, amikor kedves kicsi felesége, akit egyébként Öngyömböngyöm­nek szólít, nos, amikor Öngyöm­bön­gyöm épp a közköltségbeszedÅ‘vel etyempetyemezik a jó széles hitvesi ágyon, nos, az nem a legkellemesebb dolgok egyike. Mert ilyenkor az ember szokása szerint — rossz szokás, el kell ismernünk — teljesen kijön a sodrából, megdagadnak a nyakán az erek a rettenetes, emberfeletti üvöltéstÅ‘l, és úgy elkezd törni-zúzni, hogy cseng tÅ‘le az egész, egyébként békés családi fészek mind a négy fala, beleértve a pohárszekrény meg a halomba rakott, elmosogatatlan edények csörömpölését is. És ilyenkor ez az ember, nézzünk magunkba szépen, azt javasolja nem éppen békésen, de a történtektÅ‘l meg a látványtól teljesen felizgatva, azt a javaslatot teszi tehát ellenkezést nem tűrÅ‘en, hogy az illetÅ‘, akirÅ‘l nem tudja, mert nem tudhatja, hogy a Hivatal embere, amúgy ádámkosztümben, a befejezetlen munka hiányérzetével a lelkében meg az altestében, olyan csurdén, ahogy valamikor megláthatta a napvilágot, úgy vegye nyakába a várost, mármint az utca meg a Hivatal felé tartó útnak egészen a Hivatalig vezetÅ‘ részét. Ami igazából nincsen ilyenkor ínyére az illetÅ‘nek, de felmérvén Å‘ is a helyzet súlyosságát, jobbnak látja gyalogosan, csurdén, nem kevés maradék hevülettel a testében meg a lelkében, a nevezett városrész, vagyis a Hivatal felé venni az útját. És itt ha most hirtelen az emberi jogokat vesszük számításba, példának okáért a felöltözéshez való jogot, elismerhetjük azonnal, hogy itt bizony becsületesen megtépáztatnak ezek a jogok, de a csurdé, megtépázott jogú barátunk is belátja szinte seperc alatt, hogy kisebbségben, ilyen sarokba szorított, kiszolgáltatott helyze­tében az ember (mint a szükségét végzÅ‘ vadállat, ahogy a költÅ‘ mondja) nem azt nézi, hogy milyen jogai vannak, és hogy azok maradéktalanul tiszteletben tartatnak-e, hanem csatolja azonnal a nyúlmokaszint, és menti, ami még menthetÅ‘, vagyis a bÅ‘rét, és a jogok firtatása helyett inkább annak örül, hogy a jelenlegi, nyugalmi állapotában hernyónyi vétkes szerszám egyetlen bátor és elszánt nyisszantással nem a szájába kerül, s ekképp olyanformán kellene elszaladnia, mint a kutyának a fogai közé kapott, lopott tollseprűvel, vissza-visszasandítva, hogy nem követi-e Å‘t még itt is az üvöltözÅ‘ állat, jelen esetben éppen az utcán. Nem követi hál’ istennek, így hát számára szabad a pálya, a szembejövÅ‘knek pedig elmagyarázhatja, már akik nagy ívben ki nem térnek elÅ‘le, hogy csúnyán rászedték, rablóbanda forgatta ki minden vagyonából, és még a számlatömbre is rátették a kezüket a gyilkos kezek.
Az ember pedig, aki nem éppen a legalkalmasabb pillanatban érkezett haza, testében-lelkében most már kicsit megkönnyebbülten, odalép hitveséhez, a családi ágyhoz, és megkérdezheti, egyáltalán nem haragvóan, nem dühösen, sőt, engesztelően, csitítgatóan, hogy bántottak-e, drágám, hát bántottak-e ezek a büdös uzsorások. Na ne sírjál, itt van apuci, ne sírjál, én megvigasztallak.