— Jó reggelt!— mondta a malomba igyekvő. — Jó-e erre az út?

— Nem próbáltam.

— Hát a malom jár-e?

— Nem láttam.

— Mindig ilyen keveset szólsz, te, legény?

— Nem vagyok én legény, házas vagyok. Már húsz esztendeje.

— Az már jó dolog!

— Hát nem egészen jó.

— Miért nem?

— Mert öreg a feleségem.

— Bizony, az baj.

— Nem is olyan nagy baj.

— Aztán miért nem baj?

— Mert háza van, meg pénze.

— Úgy már jól van!

— Dehogyis van jól! Nincs sok pénze, csupa rézgaras.

— Az már baj.

— Nem is olyan nagy baj. Mert én azon a pénzen vettem négy kövér disznót.

— Akkor jól van!

— Nincs jól bizony! Mert amikor az anyám kisütötte a zsírjukat, fölgyújtotta a házat.

— Hát az már aztán nagy baj.

— Nem baj. Mert szép új házat építettem a helyére.

— Akkor semmi hiba!

— Semmi. Csak éppen amikor az öreg feleségem belépett a házba, leesett a lépcsőről, és kitörte a nyakát.

— Jaj, jaj, ez aztán a nagy baj!

— Nem is olyan nagy. Fiatal feleséget vettem, szépet, takarost.

— Hát ebből csak nem lett baj?

— Lett bizony. Egész nap mást sem tesz, mint a tükör előtt ül, magát piperézi, én meg sütök-főzök, mosok-varrok, súrolok-sikálok.

— Ez már baj.

— Ez aztán már igen nagy baj. Hát az Isten áldjon!