A viszonylag kevés számú érdeklődőnek levetítették Petke László (operatőr-rendező) és Kátai Edit (vágó) Hogyha az Isten akarja... című, 2002-ben készült kisfilmjét, mely több rangos megmérettetésen kapott elismerést: 2003-ban a varsói filmfesztiválon Unica-ezüstérmet, ugyanott Federico Fellini-díjat, 2004-ben a Dialektus budapesti filmfesztiválon különdíjat, a sepsiszentgyörgyi Film.dok-on I. helyezést, de díjazták az Uránia Nemzeti Filmszínházban és Berlinben is.
A tizenöt perc mély döbbenet az őrkői cigányok életéről. Kevés szöveg, pörgő filmkockák. Tengernyi sár, szegénység: őrkői panoráma düledező viskókkal. Bódi Ibolya táskával a hátán iskolába indul. Felkapaszkodik a lovas szekérbe a többi gyerek mellé, és nekivág az aznapi kalandnak: ismerkedni a betűk, számok világával. A tanító néni kérdésére, hogyan lehet gazdag az ember, így válaszol: ,,Hogyha az Isten akarja..." Mialatt a gyermekek az iskolában tanulnak, a szülők a mindennapi megélhetésért küzdenek, végigjárják a város utcáit, negyedeit... Hazatérve késő délután, az asztalt körülveszik a gyerekek, a kislány nevét betűzve édesanyját írni tanítja: B-Ó-D-I I-B-O-L-Y-A....
Nehezen lehetett szavakat találni a kisfilm után. A végkicsengés mégis pozitív: csakis a tanulás jelentheti az egyetlen kiutat a nincstelenségből, a földhözragadtságból...
Márkus András atyát papi pályájáról faggatva kiderült, hogy számára mindig is fontos volt a szegény ember. Ő maga is sokgyerekes családból származik, tudja, milyen érzés, amikor négyfelé kell osztani a sült krumplit... Már sok helyen elmondta, hogy Isten előtt minden ember egyforma, nála nincs kivétel.
Márkus András Székelyudvarhelyen született, a líceum után teológiára jelentkezett. Tavaly volt huszonöt éve, hogy Márton Áron püspök kézfeltétele által a papi szolgálatra kapott megbízást. Segédlelkészként Brassó-Bolonyában, Gelencén és Gyergyóremetén szolgált. Plébánosként tizenkilenc éve Sepsiszentgyörgyön dolgozik, előbb a Szent Gellért-, jelenleg az őrkői Mária, Világ Királynéja plébánián. Szentszéki tanácsosi kinevezését 2000-ben kapta, Apor Vilmos-emlékéremmel 2001-ben tüntették ki.
Először Brassóban találkozott a cigánypasztoráció kihívásaival. Erről így mesél:
— Brassóba, a Noa negyedbe hívtak egy négyéves cigány gyermeket temetni. Világi Robikát egy barakkban ravatalozták fel. Benn, egy négyszer négyes helyiségben összezsúfolódott vagy harminc ember. Mondom nekik, hozzák ki azt a gyermeket az udvarra, hogy méltósággal tudjuk eltemetni. Elprédikáltam. Egy szép, bajuszos ember azt mondja nekem: ,,Mondjon rományul is valamit..." Ez volt az első találkozásom a cigányokkal. A következő évben Gelencére helyeztek.
Gelencén a 4200 magyar mellett 700 cigány élt. Egy sem járt templomba, iskolába. A falu központjában a cigány gyermekek játszottak. Megszólítottam őket:
— Titeket miért nem ismerlek?
— Nem járunk iskolába!
— Ha hétfőn feljönnék hozzátok, elfogadnátok-e?
— Maga úgyse jön fel!
— De igen!
— Hétfűn hány órákor?
— Négykor.
Hétfőn felmentem az aszfalt végéig. Pontosak voltak. Lehet, úgy volt, mint A kis hercegben, ha négy órát mondtam, akkor ők már háromkor vártak. Voltak vagy negyvenen. Bementünk a sárba, a biciklit letettem. Akkor azt mondja egy gyermek:
— Bokor Józsi bácsi szívesen fogadja magát.
Egyetlen szobában nyolcan ülték körül az asztalt. Elkezdtem tanítani őket. Hetente kétszer is elmentem a családokhoz. Ez az egy év volt számomra az elindítás, amikor éreztem, hogy Istenhez kell őket vinni. Amikor elhelyeztek, a 23 éves nagy hittanos, Bokor Józsi eljött búcsúzkodni. Könnyes lett a szeme, amikor egy fehér papírba csomagolt ajándékot adott át nekem:
— Hoztunk egy fehér inget, ne járjon mindig fekete helánkában, legyen má’ maga is úriember — mondta.
Gyergyóremetén, a tiszta katolikus faluban nyolc cigány család volt tizenhét-tizennyolc gyermekkel. Igazi szép, rokolyás gyermekek. Tőlük is megkérdeztem, hogy miért nem ismerem őket. Erre előállt Gálos Lajoska:
— Minket az iskolában kinéznek, s hogyha bemennénk a templomba, talán nem is lenne helyünk.
— Akkor gyertek fel hozzánk a plébániára. Várlak a kapunál.
Az akkor Marosvásárhelyen szolgáló Bakó Béla ferences testvér tudott cigányul, három dialektust beszélt, engem is megtanított. Rámondta két kazettára a szép bibliai történeteket, ezeket hallgattuk fél órákon keresztül, beszélgettünk. A hittanóra végén kaptak egy lejt. Tizenheten jártak, mert a tizennyolcadik férjhez ment Szárhegyre.
Én mindig mondom, hogy a cigány is pont olyan szép, mint mi. Becsületesek, nem erkölcstelenek.
Szentgyörgyön a Csíki utcai plébánián voltam, amikor kinéztem az ablakon, s hát hirtelen megfeketedett az udvar. Voltak vagy harmincan.
— Mi a helyzet? — kérdeztem Mocsel Pista bácsit.
— Kicsi baj történt. Meghalt Rózsa Nyikulaj.
— Hát az nagy baj!
— El kéne temetni.
— Be kell hozni a ravatalozóba.
— Münk, cigányok háztól temetünk. Nem ravatalozunk. Képzelje el, hogy fog félni szegény Nyikulaj három napig egyedül...
Én ebben a szokásban, hogy otthon virrasztanak, összegyűl a rokonság, beszélgetnek, nagy összetartó erőt látok. Nagy dolog a testvéri szeretet. Nagyon szeretném, ha a mi magyar családjainkban is meghonosodna, ami náluk: ha tíz gyermek született, akkor tízet nevelnek fel. 1991 óta egyetlen gyilkosság történt a cigányoknál, amikor apa és fia összeverekedett. Azóta sem volt késelés. Nálam a plébánián a földszinti tömbházlakás ablaka állandóan nyitva áll, mert jön fel a penész a pincéből, hallom a kinti beszédet. Egyszer még megtörtént, hogy a szülők és a rokonság kijött az udvarra, két táborra szakadtak. Kiabáltak, veszekedtek, de verekedés nem történt. Különben jó lenne már lebontani ezt a gettókerítést, ami a kommunizmusból maradt ránk. Szégyen, hogy itt áll.
Egy éjszaka hajnali négykor hatalmas döngetésre ébredtem. A szemközti házban, Jánoséknál, a legtisztább, legrendesebb családnál a rendőrség razziát tartott, betörték az ajtót, mert kerestek valakit. Átmentem hozzájuk, és mondtam, hogy nappal keressék, amit vagy akit akarnak, ne éjszaka. Meg kellett védenem a jó szándékú cigányaimat.
1991-ben Bálint Lajos érsek meghagyta, hogy gondom legyen a cigányokra. A felnőttek nagyjából írástudatlanok voltak. 17—18 éves nagyok jöttek hittanórára, kezükbe adtam a Képes Bibliát, kértem, hogy olvassák el. Mit olvasni, írni sem tudtak. Nekem nagyon megdöbbentő volt... 1990—92-ben Teréz anya leányai, a Szeretet Misszionáriusai rendházat és templomot építettek az Őrkő negyedben. A templomot Bálint Lajos érsek szentelte fel. Később építettük az iskolát. Emlékszem, hogy sokszor megvádoltak, amikor építettünk, miért nem osztom szét azt a pénzt közöttük, hányszor kellett elmagyaráznom a felnőtteknek, hogy milyen jó lesz, amikor majd iskolába járnak a gyermekek. Milyen jó lesz majd, amikor az esti mesét a gyermekek fogják a szülőknek felolvasni...
A Caritas jóvoltából az iskolában tanuló gyermekek minden délben meleg ebédet kapnak. Dél-Tirolból egy apácarend gyűjti rá a pénzt, leszerződik egy étkezdével, a tanító pedig délben a gyermek elé teszi. Sokszor kérnek még egy szelet kenyeret az otthon maradt kistestvérnek is. Nagy dolog ez, hogy így tudjuk segíteni őket.
Jelenleg hat nővér (négy indiai, egy Fülöp-szigeteki és egy németországi) segít a hitoktatásban. Nagyon szépen, türelmesen foglalkoznak a gyermekekkel. Az előző csoport elég zárkózott volt, a mostaniak már megtanultak magyarul. A plébániai lélekszám meghaladta az ötezret.
Sokszor mondták rám nézve, hogy kár ,,elpazarolni" egy ilyen embert. A cigányok is Isten gyermekei, valakinek fel kell vállalnia őket is.
Tavaly 60 százalékban sikerült a sarat eltüntetni. Jó lenne, ha nemcsak köveket hordanának oda, hanem úthengerrel is végigmennének rajta, egy kicsit egyenlítődjön az út. Most azon gondolkodunk, hogy a kazánházat kéne átalakítani: egyik felében egy közös fürdőt lehetne üzemeltetni, másik fele tornateremnek kellene, mely a gyermekek fejlesztése szempontjából igencsak hasznos lenne... Ha közös dokumentációt készítene a polgármesteri hivatal, a plébánia és az Amenkha Egyesület, pályázhatnánk uniós pénzeket az őrkői cigányoknak vízvezetésre, villanyra. Közösen sikerülhet.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
