Az állami magyar egyetem kérdését máig megoldatlan, kényes ügynek nevezi Lucian Boia egy nemrég újranyomott könyvében (România, ţara de frontieră a Europei, Humanitas Kiadó, 2001).
"A magyarok átfogó és teljes egyetem előtti iskolarendszerrel rendelkeznek, miként egyes magyar tannyelvű tagozatokkal is az állami egyetemek adott karain, de úgy vélik, miután ők is éppúgy fizetik az adókat, mint a többi polgár, saját magyar állami egyetemre is joguk lenne. E törekvést viszont a románok nem nézik jó szemmel. Romániában a hivatalos nyelv a román. Egy ilyen egyetem magát a nemzetállam filozófiáját kérdőjelezné meg, és egyfajta kulturális »apartheid«-hez vezetne — román vélekedések szerint."
Tegyük hozzá, Boia 2001-ben nem csodálkozott azon, hogy a pótszerként ajánlott multikulturális egyetem mint megoldás nem elégítette ki a magyarokat, de úgy vélte, az európai integráció megoldhatja e gondot is.
Nos, az uniós csatlakozás utáni negyedik, a könyv megírása utáni kilencedik évben a magyar egyetem még mindig elérhetetlen álom az erdélyi magyarság számára. Mi több, a Babeş—Bolyai Tudományegyetem ún. magyar vonalának még a tagozatosítása sem haladt egy tapodtat bár előre a ’89-et követő huszonegy év alatt. (Erre ugyan van némi esély az új oktatási törvény szerint, de ez még elválik, illetve a tagozat önmagában nem megoldás.) A magyar tanári kar pedig annyira elbátortalanodott a sorozatos kudarcok és a nyilvánvaló belső nyomás, az egyetemi autonómiával visszaélő nacionalista lobbi és a belső opportunisták aknamunkája folytán, hogy mára tehetetlenül hagyja sodortatni magát az árral. Mindazonáltal a fő felelősség persze nem e teljesen kiszolgáltatott, még külön tanszéki struktúrák támaszával sem rendelkező, szétszórt tanári kart terheli, az igazi kerékkötőket a kolozsvári és felső akadémiai, politikai körökben kell keresni. A kérdés kielégítő megoldást nyilvánvalóan akkor nyerhet, ha politikusok jutnak egyezségre az egyszeri Bolyai Tudományegyetem újbóli létrehozása felől, mely szerzett jog visszaállítása gyanánt kétszeresen is indokolható, alanyi jogon ugyanis megkérdőjelezhetetlenül kijár e nemzeti közösségnek.
Az idézet élesen megvilágítja a többségi "ódzkodás" okát, egyfajta kulturális "apartheid"-ről beszél, idézőjelbe téve a szót. Ezzel Boia tetten éri az önellentmondást is, mely e vádban rejlik. Faji vagy bármilyen "apartheid", a szegregáció vétkében ugyanis uralkodó csoportokat szokás elmarasztalni, melyek kizárnak jogokból és hatalomból egy másikat. A tulajdon oktatása ügyét saját kezébe venni iparkodó, hátrányos helyzetű kisebbségi közösség itt az őt egy normális demokráciában megillető önállóságát igényli csupán, s ha nem kér valakik beavatkozásából ügyei igazgatásába, akkor azok pontosan ama illetéktelen személyek és erők, melyek eddig — belső meghatalmazás nélkül és érdekeivel nem számolva — intézték sorsát.
Az állami egyetem léte vagy nemléte tehát jogfosztás vagy jogok nyújtásának kérdése. Románia NATO- és európai uniós csatlakozása után tarthatatlan és tartalmatlan a nemzetállam egységének féltése, melyre máig hivatkoznak a Bolyai helyreállításának ellenfelei, s mely érvek ma már nem győznek meg senkit — legfeljebb egy évszázados elnyomó, jogcsorbító, beolvasztó vagy elüldöző gyakorlat folytatásának szándékát hivatottak leplezni.
