Ebből kifolyólag kérdeztem át köszönés után az ott dolgozókhoz, meddig tart vajon az a rettenetes zaj, melyet mozdonyjavító, kazánkovácsolás hangzavarához lehet csak hasonlítani. Ezt hallgattuk egész nyáron.
Négy férfi néz rám a drótkerítés mögül, mosolyognak sajnálkozva. Ebből megértettem, nem tudnak egy szót se magyarul. Ám készségesen mondja az egyik, küldi a mérnököt.
Mérnök jön zsebre dugott kezekkel. Neki is csak kettő van, azért csak annyit rejt el. Üdvözlöm, és kérdezem tőle, meddig tart vajon ez a dübörgés, ugyanis itt tízméteres körzetben legalább kétszáz család próbál élni, pihenni, kisgyermekeket altatni... És ha tudnánk, mikor ér véget, immár fél esztendő után, talán könnyebb lenne kibírni.
Ő kérdezi tőlem, mi bajom ezzel. Miért érdekel? Mondom neki fogyó tisztelettel, hogy itt lakunk, én is, de nem ráadásul, mert én a panaszokat nem ráadásként szoktam fölszippantani éltemben.
Eddig minden ment, ahogy igen. De kifakad a feltűnően önhitt és ugyanolyan fiatal mérnök, azt kezdi hánytorgatni, nem gondolom-e, hogy hálásnak kellene lennünk, hogy megcsinálták a bejárati útszakaszt. Én is lenézek az aszfaltra, meg is jegyeztem a nagy áldozatot: — Persze hogy megcsinálták, hiszen be sem tudnának járni ide a hatalmas gépeikkel földúton! És az egész szakasz száz négyzetméter sincs.
Rövid beszélgetésünk emez írásom lényegével zárult, azaz zárta le ő, akár csörömpöléssel a vaskaput: különben is ez magánterület! Mi közöm hozzá?
Az Óperenciás-tengeren innen vagyunk, ahol mindenki azt csinál, amit akar. És a bevágott kapu mögül még azt veti elém, mint lerágott — általuk lerágott — csontot, meg kellene köszönnünk, hogy munkát ad az embereknek.
Én amondó vagyok, hogy eljön majd az az idő talán Romániá­ban is, hogy a mérnökök, a magántulajdonosok megköszönik az embereknek, hogy jól dolgoztak, és egyáltalán... És egyáltalán hogyan lehet megvásárolni a megyeszékhely belvárosában egy területet, és ott azt művelni, amit akar valaki, valakik?!