A színész naplójábólÚjévi komédiásgyónás

2011. január 15., szombat, Színház az egész világ

Az előadás nem marad el
Erdélyi nagyváros mellékutcája. Áll a gyermek az utcasarkon. Társra vár. Játszótársra. Közeledik egy lány. Itt a társ... A lány odaér. Elhalad előtte. Hirtelen megfordul, és orrba veri egy tejeskannával. A gyermek elsírná magát, de nem teheti... Ő fiú. Elindul, társakat keres és talál. Sok szorongó, magányos gyermeket. És kezdetét veszi egy gyönyörű játék, amelyben oldódik a szorongás, megszűnnek a félelmek.

Yvonne, burgundi hercegnő — jelenet az előadásból

Időpont: a második világháború utáni első hónap. A kisfiú akkor töltötte be tizedik életévét. Színház és cirkusz együtt egy elszabadult nagy játékban. Innen-onnan előkerülnek újabb magányos, szorongó gyermekek. Tátják a szájukat, nevetnek és tapsolnak. A kisfiú számára ott, akkor született meg a színház. Egyik "előadás" után kinyílt egy ablak, és egy szomorú, halk szavú néni megkérdezte:
— Kisfiam, holnap is lesz előadás?
Lett. Holnap és holnapután és megállás nélkül mindennap. Mert a magányos néni várta a csodát. A kisfiú akkor még nem sejtette, hogy egy életen át a másnapi előadásra fog készülni. Hetvenen túl, most is a holnapi előadásra készül mindennap. Akkor is, amikor már nincs holnapi előadás. De van csodára váró, a játékban menedéket kereső, orrba vert, magányos ember.


Gyökér és korona
Adventi időszakban a keresztény ember szembenéz önmagával. Lelkiismeretével. Az egykori gyermek is ezt teszi. Ezt teszem.
Amikor robbanásig nőtt a feszültség a színház körül, mit, hogyan, kinek kellene játszani, nem nyilatkoztam. Pedig fél évszázadon keresztül szolgáltam játékkal. Miért nem? — teszem fel a kérdést naponta magamnak.
A sepsiszentgyörgyi színház az én képzeletemben olyan, mint egy fa, amelynek gyökerei jól megkapaszkodnak a város temetőiben, ahol pihennek a nagyot álmodó elődök. A törzse a sok vihart látott, megélt, túlélt nemzedék, amely repült és zuhant, hitt és csalódott, térdre esett és talpra állt, de nem hagyta cserben a fát. A koronája a sok próbát kiállt kőszínház és egy minden körülmények között kockázatokat vállaló, bátran kísérletező csapat találkozásából, egymásra csodálkozásából, egymásba kapaszkodásából, egymásból építkező, közös sorsvállalásából újjászülető társulat.
Ennek a fának nincs szüksége az én védelmemre.


A végszó
1969-ben Kolozsváron a Völgyesi András által rendezett, Parancsra tettem című amerikai darabból készült előadásban, amelyben egy haditörvényszéki tárgyaláson a vádat képviselő főügyészt játszottam, a háborús bűnössel folytatott heves szócsatát megállította egy nézőtéri hang:
— Két ártatlan gyermekem veszett el a háborúban. Az életük odaveszett, de a becsületük nem.
Döbbent csend a zsúfolt teremben. A félbeszakított mondatot újrakezdtem:
— Ha ők sem tehettek volna mást, az ember megborzadna a világtól, amelyben élünk, mert arra gondolna, hogy mi minden történhetne a világgal, ha egy ember kezében lenne a többi ember lelkiismerete.
Komédiás életem legtisztább, legemberibb, legőszintébb, megrendítően egyszerű végszavát kaptam akkor egy embertől, akit nem ismerek. Szertartás volt az előadás. Soha meg nem ismételhető.


Nyert csaták
Az egyik, Tompa Miklós rendezte Tamási-előadás után Magyarországon azt írták a lapok, hogy amikor a sepsiszentgyörgyi színészeket hallgatják, látják, az az érzésük támad, mintha egy mezei virággal teli réten járnának.
A Balogh András rendezte Nyitott ablak nemcsak a Székelyföldön, hanem a sokszínű bécsi világban is frissességével, sallangtalan játékosságával oldotta a szorongást, keserűséget, magányt.
Ezeket a sorokat Kolozsvárról, Interetnikai Nemzetközi Színházi Fesztiválról hazajövet írom, ahol a Bocsárdi László rendezte, sok megmérettetésen átesett, többször is díjazott Gombrowicz-darabbal, az Yvonne, burgundi hercegnővel vettünk részt. Erős nemzetközi mezőnyben, parányi szerepem képvisele­tében megilletődve hajoltam meg társaimmal együtt a szűnni nem akaró tapsban. És ugyanúgy megilletődve hallgattam másnap, hogy ebben az erős mezőnyben is derekasan helytálltunk. Sőt, Visky András szerint a legbecsületesebben.
A sepsiszentgyörgyi színház minden korszaka értékteremtő volt — mondta Kötő József a színház hatvanadik születésnapja alkalmából szervezett Reflex Fesztiválon. A fesztiválon az is elhangzott, hogy az Yvonne-t játszó színház egyik húzóereje a romániai színjátszásnak. Az elismerés felér egy megnyert csatával.
Az első, országos visszhangot kiváltó csatát elődeink nyerték meg színházunk történetének kilencedik évében a Reménnyel.


A gyermekkor visszadobban
Ennek a színháznak a megküzdött sorsához méltatlan az ilyen-olyan méricskélés, felmérés, kimutatás, számítgatás... De legalább annyi­ra megalázó a nézőket minősíteni. Ki mit ért, és ki mit érdemel? Ki érdemli meg és ki nem ezt a színházat? Ki az elit néző, és ki a hozzá nem értő tömeg? Ezt hallani is rossz. Én, az egykori gyermek a másnapi csodára váró "néniket és bácsikat" látom minden egyes emberben, aki szembejön velem komédiás utamon. Ezt a hitet őrzöm utolsó pillanatig. És azt a hitet, hogy azt az embert kell igazán szeretni, biztatni és várni a vele való találkozást, aki még nem tudja, hogy egy színházi előadáshoz nem hozzáértésre van szükség, hanem nyitottságra, bizalomra és csodaváró gyermeki rácsodálkozásra. Őrzöm azt a hitet, hogy minden a gyermekkorban kezdődik. Zenei műveltségem siralmas, de mégis élmény minden egyes, számomra megfejthetetlen zenemű, mert gyermekkoromban egyszer betereltek egy tornaterembe bennünket, ahol egy szimfonikus zenekar várt ránk. Kilépett a zenekarból Kerekes bácsi, és egy dobverővel a kezében mesélt a hangokról, aztán ütött egyet-egyet a dobra, itt-ott válaszoltak a hangszerek, egyik vitatkozott, a másik nevetett vagy sírt. Ennyi történt. És én egy életre szóló ajándékot kaptam. A komolyzene szeretetét.


Folytatni kell
Ezelőtt sok évvel a sepsiszentgyörgyi gyermekeket szerettük volna megajándékozni a színház szeretetével. Volt egy pályatársam, Darvas Dezső. Küzdött következetesen a gyer­mekelőadások rend­szeresítéséért. Jó ember volt. Minden karácsonyeste meghívott egy-egy magányos szí­nészt a karácsonyfája mellé. Tőle tanultam meg, hogyan kell szeretni a színházban a gyermeket. A sírjánál őt búcsúztatva megígértem, hogy folytatni fogom, ahol ő abbahagyta. Azt tettem. Így született meg sok-sok mókás kedvű pályatársam — színészek, muzsikosok, koreográfusok, díszlet- és jelmeztervezők, irodalmi titkárok, műszakiak — közös nagy akarásából a több mint két évtizedig működő gyermekszínház. Véletlen volna, hogy Dezső bácsit gyönyörű téli napon, havas fenyők között búcsúztattuk néhány órával a szenteste előtt? És véletlen volna, hogy akik az egykori gyermekszínházba jártak együtt játszani velünk, ma felnőttként ott ülnek az Yvonne előadásán? Véletlen volna, hogy a sok vitát kiváltó sepsiszentgyörgyi színház mai törekvéseit legkitartóbban védelmező unitárius lelkész a mi gyermekszínházunkban kapta meg az útravalót?
Amikor eddig jutottam töprengéseimben, örömmel fedeztem fel a színház bejáratánál egy friss gyermekelőadás színlapját. Miközben nézem, Nagy B. Sándor irodalmi titkár megjegyzi: Szép a darab, Puki bácsi. Hiszek neki, és hiszek a rendezőnek, akinek a nevét láttam, Zakariás Zalánnak. A szereposztás parádés, nem árulom el. Számomra ez volt a felcsillanó remény pillanata. Újjászületik a gyermekszínház. A hiányzó láncszem a Nagy Kopeczky Kálmán által vezetett, nagyszerűen teljesítő bábszínházunk és a Fazakas Misi vezette, nemzetközi hírnévre is szert tett Osonó diákszínjátszó csoport között.


Korlátok közt
Sok mindenki eszembe jut a ’89 előtti évekből, akik egy olyan világban, amelyben korlátok és megszorítások nehezítették az alkotómunkát, töretlen hittel vettek részt abban a csodateremtésben, amelyre igen nagy szükség volt az egyre inkább eltorzuló világban. Az akkori aligazgatónkat, Bákai Balázst naponta sok mindennel zaklatták. Mindent tőle kértek számon. Lakást, munkakörülményeket... De amikor bekopogtattam hozzá a leglehetetlenebb időben, gyermeki örömmel járta végig velem a műhelyeket. Ellenőrizte a készülő díszleteket, kellékeket, és ami a legfontosabb, szinte a semmiből teremtette elő egy-egy meseelőadás anyagi feltételeit. Az azóta felnőtt közönség nevében és az egykori gyermekszínház-csinálók nevében is régóta készülök ezt megköszönni neki.
És eszembe jut az is, hogy miközben pályatársaim személyesen válaszoltak a gyermeknézők leveleire, addig Sylvester Lajos a Há­romszék első oldalán vezércikkben invitálta a nézőket, kicsiket és nagyokat jó házigazdaként a sepsiszentgyörgyi gyermekszínházba.


Sokhúrú hangszer
Ahány szóra váró gyermek, a jövőnek megannyi lámpása a meglódult időben — üzeni Sütő András. De szóra váró gyermek minden felnőtt is. És hiszem azt, hogy minden előadás megszólítja az embert. A költészettel, humorral átszőtt szikár Tamási-világ, a Nyitott ablak lelket tisztító, jobbító derűje ugyanúgy, mint a Parancsra tettemnek a lelkiismeret íratlan parancsairól szóló üzenete.
Sokhúrú hangszer a sepsiszentgyörgyi színház. Ezen a hangszeren szólalt meg egy új hang. Egy szokatlan hang. Én minden hangot kipróbáltam, nem szégyellem, de megtanultam az új hangot is. Nem akármilyen hangot. Kockáztasson ön is! Tegye meg az első lépést! Merészkedjen be az Yvonne, az Ilja próféta és az ehhez hasonló, rendhagyónak tűnő előadásokra. Nem tudás kell, csak a rácsodálkozó gyermek képessége. A legnagyobb kalandot élheti át. Találkozhat saját magával, akit nem ismer. Akit talán soha nem ismer meg, de akit érdemes keresni. Kizökken a közömbösségéből, megsejt ezt-azt, és... A többit ön is megtapasztalhatja. Próbálja ki, érdemes!


Árnyalható megoldások
Képzeletbeli kép. Kávéházi sarokasztal. Gőzölgő kávé. Két férfi beszélget. Két, másokért felelős férfi. Egyik egy városért, a másik egy színházért. Kinek a gondja nagyobb? Nehezen összeegyeztethető gondok. Váratlanul helyet cserélnek, és átveszik egymás terhét. Rácsodálkoznak egymásra, aztán felállnak, és mennek a maguk útján tovább. A polgármester, ha szereti az embereket, mindenkinek a méltósággal megélt mindennapjaiért is felelnie kell. Vissza nem léphet. A színházigazgató, ha szereti az embereket, vissza nem léphet már... Európából. Hitem szerint egyiknek sem kell lemondania a felvállalt szolgálatról. Megalkudni nem kell. Csak árnyalni a megoldásokat. Hogy is írta Czegő Zoltán? Úgy intézni el a viszályt, mint egy családban. Tanácsot nem adhatok, a megoldás az ő felelősségük. De van megoldás. Az én felelősségem a komédiás felelőssége, amely csak annyi, amennyit a költő, Kányádi Sándor így fogalmaz meg:
Kútnak lenni volna jó, / utasitatónak, //
Diófának vagy a fán / füttyentő rigónak. //
Rigófüttynek volna jó, / lenni bár egy hangnak, //
Jönni-menni volna jó, / akárcsak a harmat.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy Sepsiszentgyörgyön a járványügyi vörös forgatókönyv lépett életbe?









eredmények
szavazatok száma 222
szavazógép
2011-01-15: Kiscimbora - :

A libapásztor (tréfás mese)

Gyerekkoromban libát őriztem, de elaludtam a jó napon, és a libát közben elhajtotta valamelyik becsületes szomszéd­asszony. Otthon anyám alaposan elnadrágolt, és rám parancsolt, hogy keressem meg akárhol is a libát, anélkül ne merjek a szeme elé kerülni.
2011-01-15: Emlékezet - :

Földi István: A XX. század kényszerútjain

Háromszéki háborús zsebnapló
Földi István (Kézdivásárhely, 1903 — Dombóvár, 1967. június 28.) jeles tanár, közíró, színpadi szerző és lapszerkesztő fia, dr. Földi Imre édesapja 344 oldalnyi, Életem a XX. század kényszerútjain címmel posztumusz kiadásra előkészített kéziratos hagyatékából háborús zsebnaplórészletet juttatott el szerkesztőségünkhöz. Az eddig kiadatlan kéziratrészlet háromszéki (sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi) vonatkozású, korhű feljegyzés.