Már esteledett, így a gyertyák fénye ezernyi szentjánosbogárként lepte be a domb aljában fekvő temetőt. Kis csoport kapaszkodott felfelé az ösvényen, lassú lépésben, az elöl totyogó öregember ritmusát követve. Az öreg megállt egy fekete márvány sírkő előtt, és megkövült, elégedetlen arccal olvasta a rajta szereplő feliratot.
Itt nyugszik
KOVÁCS JÓZSEF
(1919—200...)
és neje
KOVÁCS JÓZSEFNÉ
született
VANKULY MÁRIA
(1927—2001)
Miután harmadszor is végigolvasta, vagyis csak próbálta, mivel szemüveg nélkül már odáig sem látott, megszólalt zsémbes, rikácsoló hangján:
— Ki a fészkes fene gondolta volna, hogy még ezt az istenverte 2010-es esztendőt is megérem? Tavaly el kellett volna vigyen az a tüdőgyulladás!
— Édesapa, ha maga eddig nem halt meg, akkor most már igazán nincs miért siessen, a sírkövet úgyis újra kell vésetni — mondta kissé élcelődő, mégis szeretetteljes hangon az eddig mögötte haladó, jól öltözött, ötven körüli férfi.
Haja s rövid szakálla már őszült, de még mindig sármos volt: kisfiúsan huncut mosolya mögött egy érett férfi önbizalma és intelligenciája bújt meg. Felesége hozzásimulva figyelte a kettejük között zajló beszélgetést.
— Rég nem volt itt kitépve a burján — mondta eltűnődve a férj, szinte csak magának.
— Persze hogy nem volt! Mégis hogy lett volna? Én kellene kijöjjek ide ezzel a fájós lábammal? Hát ha a fiam s a lányom nem képes eljönni, akkor persze hogy így néz ki a sír. S kár is kitépni, ha ilyen ronda sárga krizantémokat hoztatok. Milyen szín ez? Úgy néz ki, mintha ez is gaz lenne, erre igazán kár volt pénzt adni! Akkor már inkább hoztatok volna azokból a szép, nagy fejű fehérekből. Anyátok is azt szerette, s erre most tessék, szagolhatja azokat a rondákat a feje fölött.
— Menjél, Lajos, dobd el azokat a hervadt csokrokat! — adta a nő az utasítást sógorának, mintha meg sem hallotta volna apósa szavait.
— Megyek, persze, máris.
S az alacsony, kövérkés férfi alázatosan sietett teljesíteni a parancsot, de nagyon ügyetlen volt. Kiejtette kezéből az egyik csokrot, amelyik így össze­mocskolta élre vasalt nadrágját. Most a ruhadarab is a rothadt virágszárak bűzét árasztotta. Azt se tudta, hová bújjon szégyenében.
— Hahaha, hogy én milyen ügyetlen vagyok, mint egy ma született bárány — mondta erőltetett kedélyességgel.
— Az ártatlan, apa, de hagyjuk! — szólt rá a lánya mérges tekintettel.
— Menj, Lajos, hozz vizet az üvegekbe a csapból, ott a nadrágodat is megtisztíthatod.
— Megyek, persze, máris.
Amikor már olyan távolságban volt a férfi, hogy nem hallhatta meg a kis csoport beszélgetését, a lánya rákezdett:
— Hát ezt nem hiszem el, miért épp nekem kell ilyen béna, önbizalomhiányos ember legyen az apám? De mondd meg, Katica ángyó, milyen ember az, aki még a saját családján belül sem képes felszabadulni? Most is biztos épp tépelődik, és egy szerencsétlen féregnek érzi magát. Nézd meg, amikor visszajön, majd megpróbál elsütni valami borzalmas faviccet. Aztán persze, amikor látja, hogy ezzel nem arat sikert, majd megpróbálja játszani előttetek a szigorú szülőt. Na, akkor lesz csak még szánalmas!
— Zsuzsa, ő az édesapád, nem kellene ilyen szigorú légy vele — korholta barátságosan Katica.
— Hagyjuk! Legalább anyuval összeillenek, nem is bírom felfogni, hogy sikerült nekik így egymásra találniuk.
— Biztos, ami biztos, Ági húgom sem a nagy egójáról híres. Éles eszed van, de azért a saját szüleiről mégse így beszél az ember — szólt most közbe a férj.
— Jaj, képviselő úr, osztod az észt, mi? De most nem a parlamentben vagyunk — válaszolta a lány széles mosollyal. — Milyen a bukaresti élet?
— Hát mondja az ember a cifrábbnál cifrább beszédeket, szidja a másik oldalt. Tudod, így ellenzékben füst az élet, néhány jó szófordulat, s máris te vagy az ász. Kormányon lenni, na, az már nehezebb, ott még dolgozni is kell egy keveset.
A lány mosolyogva hallgatta nagybátyját, s közben szedte a burjánt. Ahogy lehajolt, a márvány sírkőben éppen magát látta, észrevette, hogy egy tincse nincs a helyén, s gyorsan megigazította. Szép volt az arca, s szüleivel ellentétben ő tisztában volt saját értékeivel. Épp egy maga korú srác ment el előttük, ő felnézett, megrebegtette szempilláit, aztán folytatta munkáját. Nagybátyja azonnal észrevette ezt a tekintetet.
— Ej, ej, hát még itt is pasizol, leányzó?
Erre a mondatra ért vissza apja.
— Mit csinálsz? Ne erkölcstelenkedjél, nem férjet fogni jöttél a temetőbe!
— Tudod is te, minek jöttem én a temetőbe — aztán Katica felé fordulva, kicsit halkabban folytatta: — Nem megmondtam, hogy ilyenkor még szánalmasabb?
— Kinél vannak a gyertyák? — kérdezte a nő, mintha meg sem hallotta volna Zsuzsa szavait.
— Nálam. Adom, persze, máris.
A magas, vékony gyertyákat kis csoportokba rendezték el a síron, majd sorra meggyújtották. A szél szinte azonnal kifújta mindeniket.
— Kinek az ötlete volt ilyen gyertyákat venni? A mécsesekkel nem kellene ennyit vesződni.
— Ezek olcsóbbak voltak — felelte szégyenkezve Lajos a sógora kérdésére.
— Ami pénzt megspóroltál rajtuk, az most elmegy a gyufára, annyiszor kell ezeket újragyújtani — mondta, miközben próbálta elnyomni hangjában a megvetést.
— Azok a mécsesek is olyan rondák, főleg a pirosak, csak a cigányok vesznek olyant.
— De azokhoz legalább nem kellene folyton odahajolj a fájós derekaddal, édesapa!
Még egy ideig beszélték ezt a témát, majd mind elcsendesedtek. Elmondtak egy imát. Amikor a gyertyák már félig leégtek, elindultak. Hazafelé még hallották a templomból kiszűrődő orgonahangot, de nem tértek be, mentek tovább szótlanul, mindenki a gondolataiba merülve.