Este fél nyolckor kezdődött az előadásunk. A forgalmat mindenhol leállították, amerre a színház felé vonultunk, és a nyitott kis kocsikkal nagyon lassan haladhattunk, hogy az utca két oldalán ránk várakozó, minket üdvözlő és ,,kétezer éves viszontlátás"-t kórusban kiáltó tömeg megérinthesse kezünket. Azt az érzést nehezen tudom leírni, hisz minden előadásra menet és jövet is, na meg valahányszor kivittek az emberek közé, látnom kellett a szeretettelje­sen figyelő, velünk beszélni vágyó, könnyes szemű emberek tekintetét. De mi nem állhattunk meg beszélgetni sorsukról, hogylétükről, mert körös-körül megfigyelők álltak mellettünk, a román és a kínai szolgálat emberei.
Előadásunkat nagy sikerre vitte ez a rokoni szeretet. A nézőtérre csak meghívottakat engedtek be. Tánckarunk szívvel-lélekkel kitett magáért, hisz mindenkinek tudomására jutott az ujgur—magyar vérrokonság. Az ottani táncosok szolgáltak ki minket vízzel előadás közben, mivel az ottani meleg időjárást elég nehezen viseltük.
Előadás után, vacsora alatt történt egy dolog, amit legszívesebben elfelejtenék. Egy személy a csoportunkból leszólította a felszolgáló ujgurt, hogy ,,Nem töltötte tele a poharait! Jöjjön vissza, és töltsék neki teljesen tele a pálinkáspoharát pálinkával, a borospoharát borral, a söröspoharát meg sörrel." A szégyentől mi, akik ott ültünk vele egy asztalnál, majdnem a föld alá süllyedtünk. Főnökünk volt ez a faragatlan fráter, hát nem utasíthattuk rend­re. Egyébként is teljesen jogtalan volt a követelőzése, hiszen amikor látták, hogy valaki poharából kifogyott az ital, udvariasan jöttek, és rögtön töltöttek. Még mindig ökölbe szorul a kezem, ha rágondolok, hogy ez az említésre sem méltó személy talán éppen azzal a céllal tette a durva, sértő megjegyzést, hogy beárnyékolja ezt a jelentőségteljes, szép testvéri találkozót. Próbáltam tréfásan elsimítani az esetet, kikaptam egy üveget a vederből, és odaugrottam emberünkhöz azzal, hogy szegény nagy jó urunk tulajdonságát nem ismerik az ujgurok, mert ő nem fél ember, nem iszik ő fél pohár bort, fél pohár sört, fél pohár pálinkát, közben teletöltöttem a poharait a megfelelő itallal, mire a kellemetlen helyzet nevetéssé oldódott.
1977. június 17., péntek. A nappal együtt mi is korán ébredtünk, mivel az ablakunk alatt hangos muzsikával kedveskedtek testvéreink. Az örömtől nem tudtak aludni. Igaz, mi sem aludtunk sokat, mert tegnap kaptam tíz ceruzát, és éjjel nekifogtam azok kifaragásához. Mindennap kaptam kínai főnökünktől tíz ceruzát, melyekre guzsalyfaragásos mintákat véstem, és ezeket ajándékozták együttesünk nevében a helybeli minisztereknek. Sajnos, a főnökeimtől a faragás jutalmául még köszönetet sem kaptam, de az ilyen alkalomra hozott szilvapálinkát is — minden esetben — elfelejtették átadni vendéglátóinknak.
E napon vendéglátóink elvittek egy hétezer lakosú tanyára, hogy pontosan hova, ma sem tudom. Arra emlékszem csupán, hogy elég nagy vízesés volt a közelében, és az itt élő ujgurok nemzeti viseletbe öltözve fogadtak bennünket. Jurták (sátrak) álltak ott, bejáratuknál a székely kapukon látható fő motívumokkal díszített szőnyegek kiterítve, a sátor belsejének oldalain gyapjúszőttesek, a földön csergék, olyanok, amilyeneket mi takarónak használunk a téli nagy hidegekben. A sátrak előtt is csergék voltak a földre terítve, melyeken ettünk-ittunk. A következő ételekkel kínáltak: zsiványpecsenye hagymával nyársra húzva és kisütve, lepény-kenyér, pánkó, berbécshús sülve, sajt, méz, túró, tejes tea, sör, bor, rizspálinka, erjesztett kancatej (kumisz) — ez utóbbitól, ha többet is fogyaszt az ember, nem részegszik meg, mint a szeszes italtól, hanem ahogy a székelyföldön mondják, ,,kótyagos" lesz tőle. Hogy honnan tudom? Hát kipróbáltam.
Az ujgur lányok bemutatták ügyességüket céllövésből, hiszen ők egyben határőrséget is gyakorolnak. A férfiak vágtázó lovaikon mindkét kezükkel bravúros kardforgatást mutattak be, miközben jobb és bal oldalt földbe szúrt ágakat vágtak ketté — egyiket alsó, a másikat felső kardvágással. Közben egyik-másik lovas a ló hátáról lefordulva, csak a kengyelvasba akasztott lábával tartotta magát, és úgy vagdosta a földbe szúrt pálcikákat, majd onnan visszafordult, és háttal vágtázott tovább, a kardját pörgetve-forgatva, megrémítve az ellenséget, ha közeledni merne. Megtörtént, hogy valamelyik tévedett a kardvágással, akkor aztán volt vigyorgás, kacagás, de az sem bántóan. A győztes elismerő, vállveregető dicséretet kapott a többiektől, amely számára minden díszes jelvénynél vagy ékesített kupánál többet jelentett. Ezek után a ,,kecskebőrrablás" következett, ami abból állt, hogy vágtázó lovaik hátán, szőrén-bőrén ülve kergettek egy ugyan­csak lóháton vágtázó harcost, aki kecskebőrt vitt magával, és azon ügyeskedett, hogy azt tőle ne tudják elrabolni. Akinek sikerült megszereznie a kecskebőrt, az tovább hajszolta lovát, hogy ne vehessék el tőle a bőrt. A győztes ebben a harcban az volt, aki többször meg tudta szerezni, illetve el tudta rabolni a kecskebőrt. Ehhez a játékhoz nem kell kard, és így remek lovaglásról, ügyességről, ravaszságról tettek tanúbizonyságot. A lovasjátékok záró tétele a harci játék bemutatása. Felnyergelt, kantározott lovaikon vágtatva az elöl vágtázó harcos két kardot forgatott, az utána következő csak egyet, mert másik kezében ostort csattogtatott az előtte ügető harcos lovát hajtva. Ha kiesett az első harcos, szerepet cseréltek. Az egykardos lovának is a hajtója lett. Mikor az ellenség közé vágtattak — mely ez esetben láthatatlan volt —, a következő történt: ha nyugat felé haladtak a harcosok, egy adott jelre két irányba szakadtak: egyik részük észak, míg a másik déli irányba ékelődött be az ellenség közé, mint ahogy a vadlibák szállnak, vagy a szántó ekéje vág a földbe. Az utána következők pedig körbevágtattak lovaikkal (az óra járásával ellentétes irányban), az életben maradt ellenséget bekerítve. Szinte láttuk a megelevenedett csatát, ahogy őseink harcolhattak a maguk idejében. A kardforgatásaikból — úgy pörgött kezükben a fegyver, mint a légcsavar — következtetni lehetett arra, miért járta az a mondás a hunokról, hogy nem fogja őket a nyíl.
(folytatjuk)