Péter Alpár grafikája

Délután van, csak úgy csikorog a két számjegyű mínusz fokokban a hosszú szárú bőrcsizmák alatt a hó. Az út szélén hatalmas hóbuckák, jobbról-balról az udvarokból kilapátolt, méteresre felkupacozott hóvonulatok, akár a környező dombok dimbes-dombos kiemelkedései, hegyei-völgyei.
A pap megy elöl, a fekete reverendára vett jó meleg irhabunda védi a csikorgó hideg ellen. Azon pedig a papi öltözet: ing, stóla. Fején báránybőr kucsma, olyanformán betűrve, mint a falubelieknek. Kezében a feszület; ezt szokta odatartani a házaknál a bent levőknek, hogy megpuszilják, mielőtt a másik kezében levő fehér vászonnal gondosan megtörli. Mögötte a kántor, a "megyebíró" (így hívják a faluban az egyháztanács élén álló tekintélyes férfiút) és egy egyháztanácsos igyekszik tartani a pappal a lépést, egyre nehezebben; előttük pedig húsz-harminc lépésnyi távolságban a gyerekek, a vidimuszok, beöltözve ők is, akárcsak a papjuk. Úgy néznek ki, mint egy-egy kicsi papocska. A csengettyűsök pedig, az előfutárok négy-öt házzal előbb járva viszik a hírt az embereknek, hogy itt vannak mindjárt. Hol vannak? — kérdezik izgatottan a bentiek. Még három ház, mondják a csengettyűsök az ajtóban elmondott szavalat után, miután megkérdezik a háziakat, hogy beengedik-e a Szentkeresztet. Itt, a faluban, kivéve egy-két más vallású lakost, mindenki beengedi. Meg is szólnák, ha nem engedné be.
Még a részegesek, az egyedül élő agglegények is puccba vágják magukat erre a napra, tiszta, fehér inget vesznek, megborotválkoznak, és a kapuk előtt a szomszédokkal beszélgetve várják a papot. Így tesz különben majdnem mindenki; ahol gyerekek vannak, ott azokat futtatják ki az utcára, hogy nézzétek meg, hol jár mán a pap. S amikor a gyerek lélekszakadva szalad be, hogy most már itt van a szomszédba’, akkor felállnak az asztal mellé, balról a férfi, jobbról az asszony, kettejük között a gyerekek. Az udvaron csengettyűszó hallatszik, dobogtatás, havas cipőiket verik le a bejövők, és a kántor elkezdi énekelni az egyházi éneket, ami a bentieknek az Úr Jézus közeledtét jelzi. Az asszony észbe kap, előrelép, és meggyújtja az asztalon levő, Krisztus világosságát és a ház lakóinak a hitét jelképező gyertyát. A férfinak is eszébe jut valami, kilép egy pillanatra a sorból, szinte elfelejtette, az ajtót kinyitja arasznyira, hogy lássák az érkezők, várnak a házszentelőkre, szívesen fogadják őket. Majd visszalép, kezüket mind összefogják, és áhítattal várakoznak. A vidimuszok lépnek be legelöl, majd a plébános, a kántor, legvégül a megyebíró és az egyháztanácsos.
— Békesség e háznak és a benne lakóknak!
Közös ima, odatartja mindenikhez a feszületet, majd körbejár a plébános a házban, és mind a négy égtáj felé megszenteli. Ezalatt a megyebíró felírja kívülről az ajtó felső részére, a szemöldökfa alá, hogy GMB, azaz Gás­pár, Menyhárt, Boldizsár és az illető évszámot.
— No, hogy vagyunk, hogy vagyunk — mondja, mint inkább kérdezi a plébános a hivatalos ceremónia lejárta után. Nem mindenütt, csak a jobb helyeken, mintegy a háziak értésére adva, hogy egy kicsit megszusszannának itt.
A gyerekek penderítik is ki erre a székeket az asztal mellől, az anyjuktól tanulva még le is törlik valami ronggyal hirtelen, és tessékelik máris a házszentelőket, hogy helyet kell foglalni, no, egy cseppecskét. Az asszony a kamrából vagy a szomszédos nagyszobából megpárásodott pálinkás üveggel és poharakkal tér vissza.
— Le kell ülni — mondja most már a gazda is —, egy kicsit ki kell gombolni azokot a kabátokot!
— Mi az, tán pálinkafőzés volt magiknál? — évődik a pap.
— Volt valami cefre vaj két üstöcskével, azt kifőztük — mondja a gazda, és már tölti is a poharakat.
— Ne, ne, ne! Nekem csak keveset! — teszi oda a kezét a plébános tiltakozva az egyik pohár szájához. — Ma még sok helyre kell menni... Sok helyen várnak.
— Meglesz az es, plébános úr.
— Meg, ha a Jóisten is úgy akarja.
— No, Isten éltessen mindenkit!
— A Jóisten éltesse!
Koccintanak, fenékig ürítik a poharaikat, hiszen ilyenkor szinte gyógyszer, meg melegítő is az ilyen jó finom szilvórium; úgy átjárja az ember minden porcikáját, hogy csak úgy zsibong tőle — a nagylábujjától a füle hegyéig — a férfiember minden íze.
Jó meleg van benn. A megyebíró, a kántor, az egyház­tanácsos fészkelődik a székeken. A megyebíró képe olyan már, mint a rák, teljesen ki van vörösödve. Kigombolkozik a kántor is, szoros az ing nyaka. Az egyháztanácsos pedig a füzetében keresgél, tintaceruzáját nyálazza, majd beírja oda a nevet, a házszámot és az egyházi adó, a kepe összegét, amit a ház asszonya épp a kezébe számol. A vidimuszok pedig inkább kimennek a kapu elé, az utcán levő gyerekekkel játszanak, hógolyóznak addig is.
— No, aztán hogy eresztett az idén a szilva?
— Eresztgetett, eresztgetett. Nem panaszkodhatunk.
— Akkor lett jócskán.
— Lett valamennyi. Amennyit a Jóisten adott — mondja a gazda. — No, még csak egy cseppecskét! — és tölti máris a poharakat.
— Én nem kérek — teszi megint oda a kezét a plébános, de addigra már csak kitöltött a ház ura egy félpohárnyit.
— Megüt. Megrészegedünk! — szól a vörös képű megyebíró is.
— Egy ennyi nem árt meg! — erősködik a gazda. — Olyan hideg van odaki, az úgyes kiveszi az italt az emberből.
— De ha mindenhol elfogadunk egy-egy fél pohárkával, akkor sohasem érünk a végire — mondja a kántor, hogy ő is mondjon valamit.
— Dehogynem, meglesz kicsidenként.
Korán sötétedik ilyenkor. A hideg még jobban csikorgatja a havat a csizmák alatt. Egy átjáró utcán kell átvágniuk a néhány távolabbacska levő házig, a falu felső fertályába. Akkora hóbuckák vannak ebben az utcácskában, hogy külön-külön mindenik megtöltene egy-egy szekérderékot, egy-egy utánfutót is akár.
A megyebíróék lemaradtak, kihalt az utca, sötét is van, a legjobb hely, ahol könnyíthet magán az ember. A sok kicsi sokra ment, s állandóan feszíti az ember hólyagját. A vidimuszok már rég kijutottak a hóbuckákkal feltornyozott utcából. A plébános úr is már az utca közepén túl jár, amikor váratlanul megbotlik, egyensúlyát veszítve előreszalad öt-hat lépést, és egyenesen bele, előrenyújtott kézzel és fejjel, egy jókora hóbuckába. Felká­szá­lódik, leveri magáról a havat. Meg­történik mindenkivel, hiszen emberek vagyunk; a szeme se jó már neki, nem is kellene ilyen sötétben már járkálniuk. Ahogy feláll, csak akkor veszi észre, hogy nincs meg a feszület. Néz a hóbuckába, néz jobbra, néz balra, a feszületnek még a nyoma sem látszik. Ahogy megbotlott vagy elcsúszott a jeges havon, azzal a lendülettel elhajíthatta a keresztet valahová, valamelyik hóbuckába, azt pedig ilyenkor az atya sem találja meg. Odébb egy olyanforma lyukat lát az egyik hórakás oldalában, térdre veti magát, hogy mire utolérik a megyebíróék, addigra hátha megkeríti. Két kézzel gyúrja, gyömöszöli a havat, mint a kenyértésztát, de semmi. Aztán, akárha víz alá nyúlna, válláig bedugja karját az egyik hóbucka aljáig, hogy ott körbetapogasson. De semmi.
— Hol az istenedbe’ vagy — mormolja csak magának, csak maga elé.
De semmi.