Az RMDSZ ugyan kitart a kezdeményezés károssá minősítése mellett, de némileg tartózkodóbban viselkedik, az MPP-ben azonban merőben elütő vélemények is elhangzanak újabban ahhoz a tavalyihoz képest, amely a kiélezett Tőkés—Szász ellenszenv bélyegét viselte magán. Háromszéken kifejezetten pozitív értékelést is megfogalmaztak, igaz, nem tudni egyelőre világosan, milyen taktikai vagy stratégiai meggondolás áll mögötte. Üdvözlendő viszont szerintem mindenképp, egyezkedésre, tárgyalásra való hajlandóságot jelent, ami akár előrelépésnek is nevezhető.
Miért nevezem annak? Végignézhettük ugyanis, milyen eszement és célszerűtlen túlzásokba estek az ellenfelek a korábbi önkormányzati választások alkalmával. Akkor az MPP a különben érthető önmeghatározás vágyától hajtva lőtt úgymond túl a célon, de vonatkozik ez szerintem mindenekelőtt az RMDSZ-re, melyet az előbbinél nagyobb felelősség is terhel emiatt a kampány és az utólagos fejlemények elfajulásáért. Akkor a szövetség valami olyan rágalomhadjáratba kezdett, olyan lejárató kampányt folytatott, mely kitűzött — különben hibás — céljának, az MPP diabolizálásának megfelelt, de a realitásoknak semmiképpen nem. Az ellenzék bejutott az önkormányzatokba, a Székelyföldön viszonylag jól szerepelt. Ami ezt követte az RMDSZ részéről, maga volt a képtelenség — minden partneri, akár ellenzéki viszony teljes elutasítása egy bizonyos választási támogatással rendelkező párttal szemben ugyanis csak rossz vért szülhet. A hiba részleges korrigálásaként fogható viszont fel, hogy a szentgyörgyi MPP-s alpolgármester felfüggesztését illetően utólag némi visszatáncolás történt. Hargita megyében azonban a viszony nem javult ennyire sem.
Külső tényező módosítja az erőviszonyokat, a harmadik szereplő színre lépése, mely a két eddigi ellenfelet egyaránt reakcióra kényszeríti. A leendő új néppártról még keveset tudni, az azonban biztos, ha háromfelé oszlanak a magyar szavazatok, akkor a hármak egy tekintetben kétségkívül hatékonyak lehetnek: százszázalékosan el fogják tudni érni, ha akarják, hogy ha ők nem, akkor a másik se kerüljön be a parlamentbe.
A megegyezés kényszere tehát felerősödik, és új felismerések születhetnek a közeljövőben: a politikai monopólium kora végleg lejárt; a pártok létjogosultságát az adja, hogy az erdélyi társadalom más-más összetevőit képviselik; a hármaknak egyeztetniük kell adott esetekben, az eddigi egyeduralkodónak pedig engednie bizonyos tekintetben. Aztán, hogy az EMNT ihlette néppárt majd amolyan választási keretszervezetként is működhet-e, és ő ülteti-e tárgyalóasztalhoz a két másikat, vagy másként történnek a dolgok, és mondjuk, első lépésként kettő fog össze a harmadik, hitelét vesztett ellen, az majd elválik.