Tavaly tavasszal két fiatal dokumentumfilmes rájött, hogy a rettegett belügyér még életben van, falun él, felkeresték, bizalmába férkőzve elbeszélgettek vele, és dokumentumfilmet készítettek. Ekkor robbant ki a botrány, családja ugyanis ellenezte a film bemutatását, hosszas habozás után — ami ugyancsak jellemző a korszakra — a filmet először zártkörű vetítésen mutatták be, dacolva a családdal, majd a Duna Tévé is sugározta, s megszólaltatták a veterán politikust is, aki kérlelhetetlen proletár őszinteséggel fejtette ki: nem bánt meg semmit, az ötvenhatos forradalmat ma is ellenforradalomnak tartja, a megtorlásokat szükségszerűnek ítéli, ma sem tenne másként. Kijelentései természetszerűleg kiverték a biztosítékot, hisz túlélő áldozatai vagy a meggyilkoltak családtagjai a véres történetet ,,másként" látják. Ezután a Jobbik egyik éber képviselője feljelentette Biszkut a forradalom és az áldozatok emlékének meggyalázása miatt.
Biszkunak tehát ötvenegynehány évvel az akasztófák és a sortüzek után sem a tetteiről kell számot adnia. Nem azért idézik a bíróság elé, amit tett, a megtorlásokért, melyekben tevékeny része volt (s ezt ma sem tagadja, sőt, jogszerűnek, mi több, szükségszerűnek tartja!), hanem azért, mert a nagy nyilvánosság előtt, egy tévéadásban a kommunista rendszer bűneit jelentéktelen színben tüntette fel, bemocskolva a forradalom és az áldozatok emlékét. Ezért kell tehát felelnie, és nem azért, amit tett. Ez önmagában is jelzi a helyzet abszurditását.