Három unoka élt a házban: egy szeplős, egy szemüveges meg egy dundi.
Egy téli reggelen, mikor mindent beborított már a hó, a három unoka a pincébe nyargalt:
— Nyáridőben lógni, télidőben ródli! — harsogták kórusban. Mintha összebeszéltek volna, mindhárman a piros ródli után kaptak.
— Én vagyok a legnagyobb, a pirossal én futok! — húzta ki magát a szeplős. Fogta a piros ródlit, és elindult vele a szánkódombon fölfelé.
— Akkor enyém a sárga! — igyekezett a dundi, ám a szemüveges leintette:
— Én vagyok a nagyobb, a sárgával én futok! — Fogta a sárga ródlit, és utánairamodott a szeplősnek.
— És én?! — kerekedett el a dundi szeme.
— Te hozd a kicsit!
— Azt a vacakot?! — biggyesztett a dundi. Nagyot rántott a kisszánkón, és szipogva, mérgesen indult a szeplős meg a szemüveges után. A kisszánkó ijedten zötykölődött a nyomában. Hát, ahogy ott csetlenek-botlanak a dombon fölfelé, váratlanul elébük sorjázik egy egércsalád.
— Állj meg, állj meg, jó kisszánkó! — integettek az egerek. — Végy fel minket a hátadra, hadd csusszanjunk egyet rajta!
A kisszánkó szívesen megállt volna, ám a dundi annyira igyekezett a piros meg a sárga ródli után, hogy az egereket észre sem vette.
Kicsit följebb odaugrált hozzájuk egy nyulacska.
— Állj meg, állj meg, jó kisszánkó! — kérte szépen. — Végy fel, kérlek, a hátadra, hadd csusszanjak egyet rajta!
A kisszánkó megállt volna, ám a dundi csak a piros meg a sárga ródlit követte, a nyulacskát észre sem vette.
Már majdnem a dombtetőn jártak, mikor odalépdelt melléjük egy szarvas.
— Állj meg, állj meg, jó kisszánkó! — dobbantott kedvesen. — Végy fel, kérlek, a hátadra, hadd csusszanjak egyet rajta!
A kisszánkó megállt volna, még a dundi is észrevette a szarvast, ám a piros meg a sárga ródli éppen akkor ért fel a domb tetejére.
— Várjatok meg, én is megyek — süvítette a dundi. Elengedte a kisszánkót, és mindent feledve rohanni kezdett a szeplős meg a szemüveges után. Elérte a piros ródlit. Felkapaszkodott a szeplős mögé, és lezúdult a két ródli a lejtőn, mint egy piros meg egy sárga lavina.
A kisszánkó ott maradt a domb tetején. Úgy gunnyasztott, cserben hagyva, mint egy elhagyott, üres fészek. A szarvas együttérzéssel figyelte.
A kisszánkó sóhajtott egyet, és megrázkódott.
— Megmozdult a kicsi szánkó — vidult fel a szarvas. — Nem is szánkó! — Csodaszánkó! Aki éri, kapja-marja, csusszanjunk a völgybe rajta!
Felpattant a kisszánkóra, meglökte magát, és urasan csúszni kezdett a dombon lefelé. Olyan kényelmesen elfért a csöpp ülőkén, mintha egy széles ródlin terpeszkedett volna.
— Jön a szánkó, csodaszánkó! — tapsolt boldogan a nyulacska, mikor meglátta a közeledőket. Nekifutott, s — hopp! — felugrott a szarvas mellé. Ketten siklottak tovább, és még bőségesen akadt hely a kicsi szánkón.
— Jön a szánkó, csodaszánkó! — táncikáltak örömükben az egerek, mikor megpillantották a szánkót. — Hopp! Hopp! Hopp! Hopp! — felugráltak a szarvas meg a nyúl mellé. Már olyan sokan siklottak lefelé, hogy meg sem tudták számolni, de még mindig akadt hely a kicsi szánkón. És akármennyien ültek fel rá, mindig maradt hely a következőnek.
Ha siettek, még ti is felfértek a kisszánkóra. Nagyapó ugyanis úgy faragta, hogy ahány jótét lélek, az mind elférjen rajta!
(Az Égből pottyant mesék című kötetből)