Arra ment két barátpap, akiknek a szekerét csak egy szamár húzta. Vagy mit mondok! Csak húzta volna, de már az éhségtől alig bírta. Meglátják az erdő szélén a két szamarat. Összebeszéltek, hogy az egyik jó lesz nekik.
Azzal odamentek az ekéhez. Az egyik barát a bal oldali szamarat kifogta és elvezette. A másik barát magára vette annak a szamárnak a szerszámját, amelyet társa elvezetett. Úgy állt ott az eke előtt, míg a gazda meg nem jött.
Az csak nagyot nézett.
— Hát maga mit keres itt? Aztán hová tette a másik szamarat? — kérdi a baráttól.
Az meg azt mondja:
— Gazduram, én eddig el voltam átkozva. Most az időm lejárt, emberré váltam.
A szántóvető ember csodálkozva nézett rá, azt mondta:
— Ejnye, de sokat is megvertem én magát, de hát úgy látom, nem ártott meg. Hanem, ha már így van, menjen el, amerre lát!
Leszedte róla a szerszámot, és elengedte.
A másik barát az erdő szélén várta. Még egy-két napig vándoroltak, aztán az egyik faluban a lopott szamárral kiálltak a vásárba. Mikor a szamarat eladták, hazamentek.
A vásárra a gazda is elment, hogy párját keresse az elveszett szamárnak. Ahogy ott bolyong, a sok eladó szamár közt meglátja a magáét. Nem tudta elgondolni, hogy a barátból hogyan lehetett ismét szamár. Odament hozzá, és a fülébe súgta:
— Tisztelendő úr, hiába áll itt, én már úgysem veszem meg magát még egyszer!
Azzal elfordult, és egy másik szamarat vett.
(Hetvenhét magyar népmese)