,,A vers is olyan, mint a lábbeli, csak lelki lábbeli. Olyan, hogy öregember, öregasszony korotokig mind nőhettek belé, de nem tudjátok kinőni."
Több száz zsibongó gyerek és kíváncsi felnőtt gyűlt össze a kézdivásárhelyi Vigadóban, hogy közösen szavalhassanak és énekelhessenek Kányádi Sándorral a Magyar Kultúra Napjának tiszteletére. Ismert és ismeretlen verssorok egyszerre csendültek fel ismert és ismeretlen emberek szájából. A teremben érezni lehetett a közös cél erejét, és úgy csüngtünk Sándor bácsi szavain, mint gyümölcs a fán.
,,Én lényegében ellazsáltam az életemet azzal, hogy találkoztam, akivel csak lehetett." És találkozott velem is, sikerült azon szerencsés emberré válnom, aki egy rövid beszélgetést folytathatott Sanyi bácsival.

— Életében először mi késztette alkotásra?
— Nézd, drágaságom, minden valamirevaló gyermek kicsi korában megpróbálkozik írással, versírással, aztán az okosabbak abbahagyják.
— Gyerekkorában gondolta valaha is, hogy elismert költő lesz?
— Én ilyesmire nem gondoltam, az ember csupán ír egy verset. Aztán elég öreg voltam már, amikor megjelentek verseim, húszéves is talán. S én még most sem gondolom, hogy költő vagyok, ezt majd ti döntitek el, s az unokáink. Ha ők is emlegetni fognak, akkor valószínű, hogy költő voltam.
— Mi a legnagyobb elégtétele az életben?
— Nem tudom. Egyrészt van két ügyes fiam, egyelőre két unokám, 52 éve vagyok házas, van, hol laknom, van fedél a fejem fölött, és azt hiszem, hogy nem töltöttem haszontalanul az életemet.
— Miben látja az irodalom szerepét ma?
— Az irodalom szerepét? Attól függ, hogy ki mit akar látni benne. Valahol mindenféle írás irodalom. Aki írni akar, az anyanyelvbe kapaszkodik, és az akar valamit azon a nyelven. Ezt általában olyan emberek teszik, akikben nem áll meg a szó, s van, aki papírra is veti. A szerepét abban látom, ha hasznát veszik az emberek, a szépet akaró emberek.
— Mit üzenne a diákíróknak?
— Azt, hogy föl a fejjel, és arra kell gondolni, jobbak lesznek, különbek lesznek, mint az elődök. A nagy elődökre tekintsenek, mondjuk, Petőfi Sándort akarják túlszárnyalni, vagy Vörösmarty Mihályt, vagy éppen Kölcsey Ferencet (és Kányádi Sándort — a szerző megjegyzése).
És lassan kiürült a nagy terem, elaludtak a fényei. A színpadon maradt egy asztal és két pohár. Mindenki tudja, az egyik Kányádi Sándoré volt. Mindenki tudja: ott ültem az egyik székben, olyan székben, amilyenben soha azelőtt.
Ugron Nóri
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.