Goethe (1749—1832) a világirodalomban azok közé tartozott, akik nem csak maguk körül igyekeztek minden szépséget fölmarkolni, de utána is jártak más népek, más földrészek szellemi kincseinek. Egy időben szerelmese volt az indiai bölcseletnek, kultúrának, az iszlám sem hagyta nyugton, írta is azok fénymását a maga költészete részeként.
A bölcsesség száz strófája című szanszkrit ciklusból emelek ki okulásként egyet Weöres Sándor fordításában. Hiszen kultúra csak egy van: az egyetemes, az emberi.
A tudatlannal megegyezni könnyű, hát még a nagytudásúval.
De a csöppnyi tudástól kótyagosat maga Brahmá se győzi meg.
Nos, helyben vagyunk, nyakig annak a — ennek a — demokráciának a szólásszabadságában, amikor a csöppnyi tudással meggajdultaké a csönd s az ordibálás, övék bizony a hatalom is. A nagytudású Nehru úgy emelte magához föl a népét — maradjunk az egykor gyarmati Indiában, a szanszkrit lírában —, hogy alázattal lehajolt hozzá. A tudásra szomjazókban ott az alázat, ezért könnyű vélük szót érteni. A tudatlant eligazítja s tudásra ébreszti a kérdvekifejtő módszerrel Szókratész az ókori Athénban. És a csöppnyi tudású bírák halálba kergetik őt. A nagytudású bír alkalmazkodni, tud figyelni, ügyelni, figyelmeztetni. A féltudású, az félkegyelmű milétében hőbörög, s uralni vágyik a maga javára. Kérem az olvasót, szenteljen pár percet, és helyezze be a fenti csoportokba a megfelelő neveket szűkebb és tágabb hazájában. Megéri ám!
