Bőrönd tele ruhákkal, kacatokkal, tejeskanna, egy pad, áttetsző anyagból felhúzott fal mögött vödör, mosdótál. Ebben a térben él a Férfi és a Nő. A játéktér másik felében a Behajtó lakik, dolgozik, kávézik, sakkozik, és azon töpreng, mi a különbség a munkája és az élete között. Semmi. Időnként elmegy a Férfi és a Nő lakásába — a háttérzajokból tudjuk, hogy a hatalmas bérházban még sokan laknak, talán velük is van elszámolnivalója a Be­haj­tónak —, nem ideges, nem kiabál, nem visz el semmit, csupán jelenlétével jelzi, hogy figyel, és bármikor felülkerekedhet. Ez ellenben nem történik meg, beleolvad a környezetbe, eggyé válik a két lakóval, szeretkezik a Nővel, és megveti a Férfit, akit a nincstelenség elemészt, fizikailag részben megsemmisül. Csend és zene váltakozik, Polgár Emília, Nagy Attila és Györgyjakab András pedig olyan belső átéléssel zúdítja a nézőre a különböző hangulatokat, hogy szinte "halljuk", mit közvetítenek egymásnak.
A Behajtó hagyományos értelemben nem számít szerelmiháromszög-történetnek, mert az egymásrautaltság történetében a szerelemnek nincs sorsfordító szerepe — véli a rendező. Uray Péter az összeomlásra, az ideák elvesztésére helyezi a hangsúlyt, bevallása szerint azért, mert nagyon foglalkoztatja, hogyan kapcsolódik ­össze ennek a három embernek a sorsa a leépülés utolsó szakaszában.
A Behajtóban olyan színészi teljesítményt látunk, amellyel az M Stúdió bármelyik európai színpadon megállná a helyét.