Jelentéktelen külsejű emberek voltak, egyikük Jancsi Veka, egy rossz lábú, alacsony termetű cigány, a másik pedig Leon Patrubán, aki a messze tengerparton született, Odesszában. Hárman dolgoztak a boksák körül, mind a hárman állandóan kormosak voltak tetőtől talpig, még az ünneplőruhájuk is kormos volt, amelyet műanyag zsákban tartottak a kunyhó falára akasztva.
A kész faszénért néha gumikerekű szekerek érkeztek, ezek szállították nekik az élelmet is, szalonnát, vegyes ízet, kenyeret, málét, túrót, gabonapálinkát. Hónapok elteltek, a szénégetők alig-alig távoztak el a füstölgő boksák közeléből.
Kopfnak volt egy hatszor harmincas katonai távcsöve, ott lógott a kunyhó bejáratától balra, a gerendák közé ékelt faszögön, bárki kérdezés nélkül leemelhette. Leon Patrubán egy elhullott karvaly fenekéből pihét tépett, ebből kicsi ecsetet készített, amivel a szénporos lencséket rendszeresen tisztította. Maga Kopf alig használta távcsövét. Ő szabad idejében Barcsay Jenő Művészeti anatómiáját bújta, néha órákig elidőzött egy-egy képnél, és gyakran nagyítójával vizsgálta a részleteket.
Leon Patrubánt a természet vonzotta, az évszaktól függően virító boroszlánt, tárnicsot vagy egyszerű barna faleveleket tűzött kalapzsinórja alá. De főleg a medvék érdekelték. Közelükben több medve tanyázott, egyikük, akit Patrubán Bús Ilonkának hívott, vacsoraidő elteltével néha fölbukkant a tanya körül, kinyalta a puliszkás kondérokat. Patrubán ennek a medvének útjait figyelte az elmozdított és elgörgetett fatörzseken meg köveken, ki is számította: ha éhes, csimaszból, gyíkból, bogárból másfél vékát is előkapar magának egy-egy éjszaka alatt. A távcsővel egy tisztást figyelt a közeli magaslatról, a tisztás fölött néha barna madarak köröztek kitartóan, a sárga, selymes fűben néha Bús Ilonkát is látta elballagni, vagy egy hozzá hasonló másik medvét.
Onnan, a magaslatról egy másik tisztásra is be lehetett látni, s Jancsi Veka, aki minden érdeklődés és kutatási szenvedély nélkül együgyűen bámult bele néha a távcsőbe, egyszer ezen a másik tisztáson két kisgyereket pillantott meg, amint tollaslabdáztak. Közelükben egy őszülő asszony ült, aki copfba fonva viselte a haját, és szeme előtt távcsővel épp arra a helyre nézett, ahol a boksák füstje emelkedett a fenyők fölé. Jancsi Veka nem tudta, mi az a tollaslabda, elkéredzett Kopfttól, hogy megnézze, mit csinálnak azok a gyerekek. Merthogy két ilyen és ilyen gyerek játszadozik ott, a távolban, s egy ilyen és ilyen asszony kémlel távcsővel az erdő fölé emelkedő füst után.
Kopf nem engedte el Vekát; miután maga is belenézett a távcsőbe, azt mondta, nem, legjobb, ha ő maga indul el arra a helyre. Amíg Kopf távol volt, őszülő asszony érkezett a boksák közelébe, aki haját copfokba fonva viselte. Azt mondta, Weisz Gizellának hívják, és Kopfot keresi, Kopf bizonyára már mesélt nekik róla. Amikor a szénégetőktől hallotta, hogy Kopf nem mesélt nekik semmiféle Weisz Gizelláról, nem beszélt egyáltalán senkiről, óriási szeme megtelt gyanakvással.
Kopf nem árult el semmi meglepetést, amikor előkerült, és ott találta az asszonyt. Azt mondta, épp odaát járt a tisztáson, látta, hogy megnőttek a gyerekek, milyen szépen fejlődnek, és milyen ügyesek. Ha már az asszony egy ilyen rejtett zugban is rátalált, akkor ő most gondolkodóba esett, és megadja magát. Ha az asszony úgy akarja, hát visszatér, tényleg nagyon tetszenek neki a gyerekek. Vekától és Patrubántól azzal búcsúzott, tanulják meg, nem tud az ember úgy elbujdosni, hogy rá ne találnának, főleg, ha maga körül füsttel árulkodó tüzeket gyújtogat.
Ezzel átöltözött, szénégető ruháját, szénégető bakancsát eldobta, nagyítóját, hatszor harmincas távcsövét, a Barcsay Jenő-féle művészeti anatómiát becsomagolta kormos tarisznyájába, és elment Weisz Gizellával.
Este már csak Jancsi Veka és Leon Patrubán őrizte a boksákat. Arról beszélgettek, akkor sem voltak ezek elfecsérelt évek, de ha már így áll a dolog, ezt a rakást még elsenyvesztik, aztán megvárják a gumikerekű szekereket, összeszedik kevés holmijukat, és valami más mesterség után néznek.