Csendben, méltósággal, előbb a faluból ki a Petőfi Sándor utcán, majd az országúton kitartóan gyalogolva, rendőri felvezetéssel és utóvéddel, amit ugyebár az autóforgalom indokol. Az ágyúöntő hős sírjánál a falu népe fogadta őket (talán fel sem tűnt nekik, hogy a nyáron néhány napig, míg Balázs Antal felújította, hiányzott onnan a két kopjafa), s a rétyi fúvósok zeneszóval — ennyit megérdemeltek. Díszőrség, koszorúzás, főhajtás — aztán az emlékező ünnepség az iskola udvarán folytatódik. Ezt meg az arra a néhány percre leállított forgalom indokolja, ,,így minket sem zavarnak, mi sem zavarjuk őket" — magyarázza Oláh-Badi Álmos polgármester. S a kicsinyke iskola udvarán még a helybeliek egyik-másika is elcsodálkozik a nagy múltú, de maholnap már csak az emlékezetben megmaradó falucska román megnevezésén: Eres­teghin. Megnyitót dr. Kerekes Jenő nem mondhat, az orvosnak hivatása mindennél fontosabb, díszbeszédet a község elöljárója mond, miként az illik s kell. Jó érzés magyarnak lenni, különösen ilyenkor, még itt is, hol sok dolgunk megoldatlan, s hol olykor embernek lenni sem könnyű, hát még magyarnak, hangzik a végre-valahára eljött tavaszban, és a Szózat ízesen, és népdalok csengő tisztasággal, és a forradalom és szabadságharc sűrített felelevenítése nagy iskolákat szégyenítően szép rendezésben, és Rákossy Károly szívhez szóló áldása, és közben és végül is a Kováts András Fúvószenekar — nos, magyarnak lenni, lehet, olykor nehéz. De elnézve e nagyközségnek kicsiny falucskájába honosított ünneplését, büszkeségre okot adó.