Az épület olyan elegáns környéken áll ― a néhai királyi paloták, nagykövetségek, milliárdosok lakta, a városközponttól nem messze lévő, erdős Dedinjén ―, hogy oda még turisták se nagyon járnak, hogy lefotózzák a romokat. Nem is kell odamenniük, hiszen a város központjában találnak épp elég megörökítendő témát. Van abban valami hátborzongató, ahogy a Belgrádban tárt karokkal várt turisták ― lehetőleg nyugat-európaiak és amerikaiak ― izgatottságtól elkerekült szemmel nézik s fotózzák a város egyik legforgalmasabb részén, a Milos herceg sugárúton a hajdani jugoszláv belügyminisztérium és a vezérkar bombatalálattól szaggatott épületét. Aki hajlandó egy kicsit messzebb menni, a Száva másik partján, a modern Új-Belgrád városnegyedben a hajdani kínai nagykövetség kiégett vázát is megtekintheti.

Az épületcsontvázak változatlanul ott éktelenkednek a szerb fővárosban, s többségükről nyolc évvel a bombázás után sem lehet tudni, hogy milyen sors vár rájuk. Egyetlen jelentősebb épület kelt eddig új életre, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének az Uscéban, a Duna és a Száva összeérésének helyén álló, huszonnégy emeletes székháza, amelyből elegáns üzletközpont lett.

A Tito lakhelyéül és hivatalául is szolgáló, négyhektáros parkban álló Marsalátust az Egyesült Államok elvben tizenötmillió dollárért vette meg. A szerb hadsereg eltakarítja a romokat, s utána kezdődhet az építkezés. A szerb―amerikai megállapodás úgy szól, hogy Washington az új követség birtokbavétele után fizeti ki az árat, amely csupán a fele annak, amit független szakértők az adásvételi tárgyalások kezdete előtt megállapítottak. A belgrádi sajtó azt a lehetőséget is felvetette, hogy ez a pénz sem folyik be a szerb államkasszába, mivel Tito és jobbkeze, Aleksandar Rankovic 1952-ben aláírt egy szerződést az akkori amerikai kormányzattal arról, hogy az Egyesült Államok ingyen kap területet új nagykövetsége felépítéséhez.

Nagy kérdés, hogy mi lesz a Belgrád egyik legfrekventáltabb helyén, a külügyminisztériummal szemben, két sugárút kereszteződésében álló kettős rommal, a vezérkar egykori épületével. A valóban szép, felfelé lépcsőzetesen keskenyedő, egymással szembeforduló, drága anyagokból készült épületeket ― építészeti, kivitelezési értékük miatt ― a kulturális örökség részévé nyilvánították, így lebontásuk szóba sem jöhet. Azt viszont, hogy kinek kell az összesen 28 300 négyzetméteres, csak jókora ráfordítással használhatóvá tehető terület, egyelőre senki sem tudja.

A terep tehát továbbra is a csillogó szemmel, lelkesen fotózó turistáké ― mindaddig, amíg a rom körül sétálgató katonák közül valamelyik szigorúan rájuk nem szól, hogy gyorsan keressenek maguknak más témát. A két halott épület ugyanis változatlanul katonai objektum, vagyis nem fotózható.

Fazekas László, Belgrád