Megindultunk lefelé a szurdékon, elhagytuk a gyurgyókák tanyáját, a völgyből idelátszott a fűztelep, a nádas, a marhalegelő gémeskútja, s az egészet, mint egy kifényesített, csillogó keret, ölelte körül a folyó. Öregapó hunyorogva nézett szét a kedves tájon, s botjával körülmutatott.
— Látjátok, egyre kevesebb az ilyen háborítatlan, békés vidék. Azért fogynak a madarak. Mert nem szeretik a zajt, a háborgatást. Akárcsak a magamfajta ember. Uhu, parlagi sas... van annak már öt éve is, hogy utoljára láttam parlagi sast — már szinte csak magának beszélt —, sólymot, császármadarat... Nem tehetek róla, ezeket jobban szeretem.
— Melyikeket? — kérdezte suttogva Jozsó.
— Mert nem minden madár irtózik ám a zajtól, háborgatástól. A civilizációtól. Nézzétek, a feketerigó már beköltözött a városokba. Legtöbbje már el sem megy télen, pedig a feketerigó eredetileg vándormadár. Vagy itt van a balkáni gerle. Fiatal koromban egyet sem láttam, most meg egyre több lesz belőlük. De amelyik nem tud alkalmazkodni... amelyiknek csend kell, amelyik nem tudja elviselni... — Legyintett. — Fogynak, egyre fogynak. Még a gólyák is fogynak. Pedig nekik az embertől nincs mit félniük. Ki merné bántani a gólyát? Hiszen ha a kéményre fészkelt, boldogan kiáltott fel a gazda: "Megjött a szerencsém!" S hány kéményre rakott kocsikereket láttam már. Gólyahívogatónak teszik oda az emberek, arra könnyebben építhet fészket. Kell a madár az embernek. Még annak is, aki nem tud róla. Emlékszem arra a szegény tudósra is, aki külön engedéllyel jött erre a vidékre, hogy gólyát lőjön a múzeumnak. Na, azt a ribilliót! Kaszával, kapával mentek rá az emberek. Alig tudott kimagyarázkodni. Nem bántották, de nem bocsátottak meg neki soha, máig is emlegetik "a ronda szakállast, aki gólyát lőtt". Pedig biztos, ő maga sem szívesen lőtte le azt a gólyát.
— Öregapó, miért szeretik annyira az emberek a gólyát?
— Mert szükségük van rá, mert házuk népéhez tartozónak érzik. Mint ahogy oda is tartozik.
Jozsó felkiáltott:
— Ott egy gólya!
A nádas fölött jó messze repült egy nagy madár. A színét nem lehetett látni, de tényleg olyan gólyaforma volt.
— Nem gólya az. Gém — mondta Gyuszkó.
— Honnan tudod? — kérdezte Öregapó.
— Nem tudom — mondta Gyuszkó —, de nem gólya.
— Jól látod — bólintott Öregapó. — Szürkegém. A gólya mindig nyújtott nyakkal repül, a gémé meg S alakban meghajlik. Erről lehet őket megkülönböztetni még ilyen messziről is.
Lent, a lápon bíbiceket kerestünk. Nemrég még tele volt velük a rét. De most alig-alig láttunk egyet-egyet.
— Hová lettek vajon?
— A fiatalok ilyenkor már elköltöznek. Csak az öregek maradnak.
— Kár, hogy nem láthatod őket — mondta Jozsónak Gyuszkó —, micsoda röpködést csaptak itt tavasszal!
(Lázár Ervin Öregapó madarai című könyvéből)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.