Silda községben járt nagyapámnak a nagyapja, ő mesélte, hogy ott olyan buta a bíró – de az egész falu népe is –, hogy ember olyat még nem látott.
Egy asszony ment a bíróhoz.
– Jaj, bíró úr, lakodalom lenne nálunk, de egy csepp sót sem lehet kapni mostanában, mit csináljunk?
– Édes lányom, vesd el a maradék kis sótokat, majd megszaporodik az, csak jó trágyás földbe vesd!
Úgy is csináltak. A legkövérebb földet fölásták, elgereblyézték, belevetették a csepp sót. Telt-múlt az idő, megázott a föld. Kelt is ott rengeteg árvacsalán. Nyalogatták az emberek, asszonyok, kóstolgatták.
– Hű, milyen csepp, és már milyen jó ereje van!
Csak várták, várták, de nem fehéredett meg a csalán, nem lett belőle só, a lakodalom ideje pedig eljött.
Más faluból hozott a vőlegény menyasszonyt. Sildában alacsony emberek voltak, csepp házakat építettek, hát nem fért be a szép, magas menyasszony az ajtón. Megállt az ajtó előtt, mögötte meg a nagy hosszú sor, a lakodalmi menet.
Tanácstalanok voltak az emberek:
– Mi lesz itt, hogy nem fér be a menyasszony?
Azt mondja az egyik násznagy:
– Le kell vágni a lábából!
Közbevág a bíró:
– Hohó, én mondom meg az igazat! A feje nem fér be, azt kell levágni!
Belekottyant egy menyecske:
– Hozzam a fejszét?
A gazda is rátoldott:
– A fejszét hozhatjátok, de azért, hogy kiüssem vele az ajtófélfát, mert kár lenne a szép menyasszony fejéért.
Nagyapám nagyapja nem győzte hallgatni a sok bolondságot.
– Sose poroskodjanak a lakodalom napján, inkább hajoljon meg a szép menyasszony! – tanácsolta nekik.
Lehajlott, és befért. Örültek a lagzisok, mindjárt fő helyre ültették nagyapám nagyapját, nagy lett a tekintélye. Biztatták:
– Igyon, egyen! Hol termett magában ekkora ész, hogy ilyet ki tudott találni? Igyon, egyen!
Az esküvőn a bíró is ott volt. Restellte a menyasszony rokonai előtt, hogy mennyire körülnőtte a gaz a templomot.
– Emberek, ha vége a lakodalomnak, jól kimulatták magukat, az asszonyok éjjel-nappal fonjanak egy vastag kenderkötelet, az emberek meg arrébb húzzák a templomot a gazból. Szégyen, gyalázat, de a templomukat teljesen benőtte a sok csalán, szeder, minden.
Mikor az asszonyok készen lettek a rengeteg kötéllel, a bíró nagy hetykén odaszólította az embereket a templomhoz:
– Hozzák a kötelet, emberek, tekerjük jól körül a templomunkat! Egyszerre rántsuk meg! Hó-rukk!
A kötél engedett.
– Már jött, emberek, hej, már jött!
De bizony nem jött a templom semmit. Restellte a bíró, hogy megint bolondságot talált ki.
Silda községbe érkezett egy vándor, macskával a hóna alatt. Sildában nem ismerték a macskát, úgyhogy nagyon elszaporodtak az egerek, a magtárakból mind kiették a búzát.
Kérdezgették az ismeretlent:
– Mit árul?
– Macskát.
– Mire való az?
– Pusztítja az egereket.
– Úgy? Hogy adja?
– Egy véka aranynál nem adom alább.
A bíró:
– Huj, megvesszük, kifizetjük, megvesszük!
Adták neki a véka aranyat. Az meg ugyancsak kilépett vele, nehogy a falusiak meggondolják a dolgot.
A bíróék meg tanakodtak, hogy mit ehet ez az állat.
– Szaladj csak a vándor ember után, fiam, kérdezd meg, mit eszik az állat!
A gyerek szedte a lábát, kiabált:
– Mit eszik az állat?
– Egyet-mást.
Az meg úgy értette, hogy embert, marhát.
– Bíró úr, mit tettünk?! Embert, marhát eszik a macska!
– Jaj, végünk, végünk! Mindegy, el kell pusztítanunk, míg ő el nem pusztít bennünket!
Rágyújtották a macskára a házat. A macska nagy prüszkölve valahogy kimenekült, fel a magtár tetejére. Az embereknek sem kellett több, felgyújtották azt is. A végén az egész falut leégették, szegények maradtak, mint a templom egere.
A bíró mégsem veszítette el a kedvét.
– Emberek, földönfutók lettünk, én mégis olyat gondoltam ki, hogy elsők leszünk a vármegyében. Felmegyek a holdra.
– Hogy, bíró úr? – hitetlenkedtek a falusiak.
– Hogy? Ejnye, de kishitűek vagytok! Szerzünk sok hordót. Látjátok azt a nagy hegyet? Milyen közel van ahhoz a hold! Egymásra rakjuk a hordókat, majd a botommal felhúzogatom, és feljutok a holdra.
Hordták a hordót, guringatták fel, tolták a nagy hegy tetejére. A bíró meg egymásra szedte fel mindet.
– Emberek, adjanak még vagy kettőt!
– Bíró uram, honnan, ha elfogyott?
– Ó, ti ostobák, vegyétek ki a két alsót, az már úgy sem kell!
Az emberek szót fogadtak, kihúzták a két hordót, a többi meg szétgurult. A bíró lezuhant, kezét-lábát törte, még a fejét is jól beütötte.
Ha a bíró le nem esett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
