Az atya eleve int a múltba meredő, terméketlen nosztalgiázástól, a jelen- és a jövőépítésre összpontosít, de minden gondolata a közösségi építést és a közösségépítést járja körbe.
Jómagam érdekes módon egy Erdélyen kívüli országrészben, a Duna-delta Ó-Chilia nevű településének térségében, a hatalmas építészeti és természeti roncstelepeket látva döbbentem rá, hogy az ember a japán szigetország földrengéses, szökőáras pusztítása nélkül is hasonló állapotba tudja rombolni és képes meglopni, lepusztítani saját környezetét.
Országos és helyi roncseltakarítási és újjáépítési programra van szükség. Rendet kell teremteni a romokon. A konkrét és a lelki romokon is. Ez pedig kalákás munka, szövetkezés nélkül, hit nélkül nem történhet meg.
Településeink fizikai állapota és kinézése – tisztelet a kivételnek – katasztrofális. A természeti környezeten ejtett sebek, az erdők-mezők pusztulása, a bennünket körülvevő szeméttenger, amelyet mi hozunk létre, s amelynek eredője a legtöbb esetben a pénzéhség, a kapzsiság, a hirtelen meggazdagodás vágya, no meg a nyomorba süllyedésnek, a megélhetési lét alá szorulásnak az a közege, amelybe ma népes társadalmi rétegek sodródnak, s az embert emberré tevő adottságok pusztulásához vezet. Böjte atya mondja egy helyen, hogy ha mindenki egy négyzetméternyi területet takarítana ki maga körül – és ha vigyázna is ennek megőrzésére, fűzöm én hozzá –, hatalmas beruházások nélkül is megváltoznék körülöttünk és bennünk a világ, eltűnne a bogáncskórós, labodás, szétrohadó kerítéses és omladozó házas világ, mérséklődnének a lelki torzulások.
Az atya elképzelése a Szent István-tervvel tulajdonképpen ilyen egyszerű, vállalható és teljesíthető teendőkből áll. A közösségi építkezésekre és közmunkára, a kalákás egymást segítésre, mert az ember társas lény, illetve annak kell maradnia az önzés világában is.