— Több kor zenéjét hallhattuk, és mégis hangzásában egységes produkciót. Ezek szerint nincs is kora a népzenének?

— Igazából a népzene maga is olyan ősi rétegeket hordoz, hogy egy ilyen műsorban fel sem merül, milyen kor zenéi szólalnak meg. Persze, olyan dallamokat is eljátszottunk, amelyeknek tudjuk pontosan a korát, tudjuk, hogy középkori eredetű vagy éppen reneszánsz kori. De az egészben épp az a csodálatos, hogy mégis a szájhagyomány őrizte meg, és mi ebből az eleven forrásból a huszadik, huszonegyedik században még mindig megtanulhattuk. Kodály és Bartók számára is ez volt az óriási felfedezés. Pontosan száz éve, hogy ők elkezdték ezt a gyűjtőmunkát, amiből ma is meríthetünk.

— Itt az egyházi és a világi muzsika a templomban szólalt meg. Ez a két zenei világ ilyen szorosan egymáshoz illik?

— Ezelőtt négy évvel egy gyönyörű templomba, a velencei Redentore templomba kérték tőlünk ezt a műsort, és úgy állítottuk össze, hogy annak a hangulatába illeszkedjék. De a profán énekek is mondanivalójukban, hatásukban megsokszorozódnak, ha ilyen gyönyörű szakrális térben hangzanak el. Nagyon sokféle templomban játszottuk már el, Wroclavban a műemlék zsinagógában, a szófiai ortodox székesegyházban, a lengyel apátságban, Bélapátfalván, a budavári Mátyás templomban, a szatmárnémeti Láncos templomban és mindenhol, úgy érzem, egy és oszthatatlan a mondanivaló, hiszen ami az egészet összeköti, az az emberi lélek. A címadó dal mindent elmond: Nyitva látám mennyeknek kapuját. Az ember a földön áll a lábával, de a szemét az égre emeli, és minden problémáját úgy próbálja az Istenhez fölemelni, hogy segítséget vár, miközben olyan kiszolgáltatott. De egy bizodalma lehet: kap segítséget. És ezeket a földi és égi dolgokat az ember a lelkében, mint egy lajtorján, végigvezeti, és ezek az emberi dolgok nagyon szépen szólnak a templomban. A én Vas megyei nagymamám mondogatta mindig, amikor énekeltem, hogy az emberi hanggal, ha nem is kifejezetten szentes énekeket énekelünk, igenis lehet dicsérni az Istent. Mert a tudását, a tehetségét az ember onnan kapja ajándékba, így megosztani azt igazából kötelessége is. Úgyhogy tulajdonképpen nem teszek mást, mint ennek a belső kényszernek is eleget teszek, ami kicsi gyerekkorom óta hajt, hiszen azt mondták a szüleim, hogy előbb énekeltem, mint beszéltem. El lehet képzelni, hogy számomra ez mennyire természetes.