Sokszor elcsodálkozom, hallván, hogy a pártok egymással versengve kiáltozzák a polgári haladást, most, a 21. században. Merthogy az mennyire sürgető. Való igaz, gondolom, de azt se feledjük, hogy polgár, polgárosodott lehet az a gazda, földbérlő is, aki nem a Szabó Ervin Könyvtárban gyűjti be a mezőgazdasági meg a szellemi termést.
És akkor szembejön velem, mint rendszeresen, báró Orbán Balázs, aki hat kötetben adta ki a 19. század harmadik harmadában A Székelyföld leírása című hatalmas és örökbecsű művét. Jóval több évvel utána adta ki Torda város és környéke című másik munkáját, hattyúdalát, hiszen maga is nagyon jól tudta, hogy Torda és Aranyos vidéke, Aranyosgyéres meg annyi kisváros, falu bizony székely lakosságú volt.
Csatári Dániel dolgozatában olvasom, hogy Orbán Balázs szívügyének tekintette az ország közoktatásának és köznevelésének fejlesztését. Sokkal magasabbra akarta emeltetni az erre fordított kormányköltségvetést, mint a hadsereg gomb- és hajtókacseréjét. Mennyit költött például Magyarország, Románia fölösleges dolgokra az elmúlt húsz évben, s lepusztult közben az oktatási, közegészségügyi rendszer.
A lengyelfalvi báró mint országgyűlési képviselő sürgette elsőrangú kérdésként a hazai iskolarendszer fejlesztését. És szemközt vágja az ún. Szent Szövetséget, melyet Európa-szerte szörnyszövetségnek neveztek már akkor. Emiatt "a néphatalom itt, e tájakon nem tud érvényesülni, a néptestvérülés létrejönni..." És hát itt áll – most fedezem fel először – a gyönyörű magyar szó, a néptestvérülés. Nagy kedvem támad a mögöttem levő televízióba rúgni, kivetni a lapokat a szemétre, melyekben senki, de senki nem ejti ki a nemzedék szót, csak a generációt, az információt meg a többit. Ez a nyelvpusztítás 20. századi keletű, és pusztító csapásként terjed éppen az ún. értelmiség, a sajtó körében.
Orbán Balázs néptestvérülést ír, abban hisz, azt javasolja, sürgeti, és mindig is előtérben a románok, magyarok testvérülését. Már csak ezért is jobban kellene figyelni a gondolataira, országgyűlési beszédeire. 1871. december 12-i beszédében pl. kemény szavakkal védi "korunk demokratikus vívmányait", miközben a demokrácia, a néphatalom alapvető ismérveit vetik ki Romániában (is) az ablakokon. Az egymásra utalt nemzetek békéltetése helyett elidegenítéssel vádolja az Országgyűlést. És senki nem lepődik meg azon, ha nekünk a mostani országgyűlések, az uszító szenátorok meg képviselők rémülnek fel a képzeletünkben.
Óvakodjunk közelebb ahhoz az arisztokratához, Orbán Balázshoz, aki megtiltotta, hogy őt bárózzák. Minden kiváltságot kirekesztett volna, csupán a szellemit hagyva rangként. 1879. május 1-jei beszédében a magyar–román közeledést szorgalmazta, elképzelése ma is lélek- és nemzetemelő. Idézek tőle: "Áttérek Strevoiu képviselőtársam beszédére, ki elsőnek mondá ki e házban azon nagy igazságot, hogy a román nemzetnek nem áll érdekében, hogy a magyarnak ellensége legyen. Én e méltányos nyilatkozatát annak kijelentésével viszonzom, hogy a magyar nemzetnek érdekében áll, hogy a román nemzetben s e nemzetnek itt és künnlevő fiaiban őszinte testvéreket s barátokat bírjon."
Egyenes beszéd, s az ilyen beszédtől elszoktunk, elszoktattak ettől a mai dühöngő nacionalisták. Orbán Balázs társaságában fogalmazhatom meg, hogy az ún. kis lépések politikája nem más, mint a törpék toporgása, hogy a cipőjükre tapadt szennyet, legalább onnét, letöröljék magukról. A Wesselényik, Orbán Balázsok igenis mertek nagyok lenni hitben, gondolkodásban, áldozatos munkálkodásban. Merjünk mi fölnézni rájuk és életművükre!
