Hétfőn nyílik Sepsiszentgyörgyön Jovánovics György kiállítása, ebből az alkalomból kérdeztük a Budapesten élő Kossuth-díjas művészt.
Jovánovics György: Mennyezetreszorító szerkezet. Szék, asztal, olvasmány. 1971, fa, acélrugó, kartonhenger
Fotó: kétszer exponált felvétel: Gadányi György
– Milyen szálakkal kötődik Háromszékhez, illetve Erdélyhez? Van kapcsolata a romániai magyar képzőművészeti szcénával? Dolgozott már együtt itteni intézményekkel, művészekkel? Szerepelt már itt kiállításon?
– Sajnos, soha nem jártam még Erdélyben. Most lett volna végre alkalmam, hiszen ennek a kiállításnak az ötletét Kerezsi Nemere már régebben felvetette, amikor még egészséges voltam. Keserűen veszem tudomásul, hogy bár a kiállítás megvalósul, a sors nem engedte meg, hogy én magam is ott lehessek.
– A nagyközönség önt elsősorban a köztéri megbízások révén ismeri.
– Pedig nem vagyok "köztéri" szobrász. Már hetvenéves voltam, húsz éve tanítottam a szobrászatot egyetemen, és Budapesten mindössze egyetlen köztéri művem állt egy temetőben, egy tömegsír felett. (A 301-es parcella emlékművére gondolok.) Én "kiállítás-művész" vagyok. Nem megrendelésekre várok, hanem magamnak dolgozom, és ha mód van rá, kiállítom munkáimat.
– Ön több mint két évtizede a képzőművészeti egyetem szobrász tanszékének tanára. Hogyan tudta összeegyeztetni pedagógiai munkáját az alkotással?
– A tanítás felemelő megbízatás. Nekem soha nem jutott eszembe tanítani, a rendszerváltáskor azonban hívtak, és ezt nem lehetett elutasítani. Természetesen áldozattal is járt ez. Nem annyira az alkotásban, hanem az utazások, külföldi kiállítások számának csökkenésével például.
– Az évek során voltak erdélyi, háromszéki tanítványai is?
– Szinte az első évtől kezdve mindig voltak növendékeim Erdélyből. Nem csak a graduális képzésben, hanem a mesteriskolában is.
– Ön elsősorban szobrászként szerepel a köztudatban, a Képzetek című kiállításon mégis elsősorban fotókat láthat majd a közönség.
– Bizonyos értelemben kényszer, hogy a hangsúly a képeken, képzeteken van. Több plasztikai mű szerepelhetett volna, ha egészséges vagyok, és személyesen részt veszek mindenben. Különben semmi kompromisszum nincs a kompozícióban. Szinte minden egységet, amit a Magma termeiben kiállítok, nemrégiben itthon is bemutattam, ugyancsak plasztikák nélkül.
– Egyenrangú szerepet tölt be életművében a szobrászat és a fotográfia, vagy utóbbi inkább kísérleti eszköz, amellyel a plasztika szempontjából releváns kérdésekre keresi a választ?
– Minden eszközt, amit használok, egyenrangúan fontosnak tartok. Különösen áll ez a fotográfiákra. Ezeket nem fotóművészként készítem, hanem szobrászként, és így számomra szobrok is. Egyik plasztikai főművemnek tartom Az első camera obscura című opuszt. Ez egy olyan "fotó" (vagyis inkább szobor), amelyet nem is én exponáltam. A negatívról egyetlen papírkép készült, majd e negatív megsemmisült. A kép tehát abszolút eredeti. Ezért aztán évtizedekkel később nyomdai negatívot készíttettem róla, és bádogból, mécsesmegvilágítással egy kis installációt építettem belőle. Ez is látható a kiállításon.
– A műveket gyakran egészítik ki hosszabb-rövidebb szövegek, és a címek is sokszor hordoznak különleges jelentőséget. Mennyire szerves a szövegek és a művek kapcsolata?
– A szövegek nem rendelődnek alá a képeknek, nem magyarázzák őket, hanem kiterjesztik a jelentést. Fotózás közben természetesen nem lehet írni, utólag írom le a szöveget, de az alkotó folyamatban ezek mindig azonnal megszületnek az agyamban, hallom őket. Tehát szervesen, végzetesen összekapcsolódnak.
– Elképzelhető egyik a másik nélkül?
– A szövegek gyakran elvesznek, és a kép mégis élni akar. Így van ez az összes ősi képzőművészeti alkotással, melynek címe nem maradt fenn. Az én Liza Wiathruck-képregényem megmaradt levonatait is egyenként vásárolják már a gyűjtők. (Az eredeti mű szöveggel, képcímekkel és 67 képpel a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.)
– Szerepel olyan mű a Képzetek című kiállításon, amelyet még nem láthatott a közönség, vagy ebben a formában még nem állította ki?
– Még soha nem állítottam ki, hiszen erre az alkalomra készítettem a ruhakompozíciót. Liza ruhája, az én köpenyem és sapkám szerepel az 1979-ben a Liza Wiathruck-szoborról és rólam az akkori műtermemben, sakkozás közben készült fotón.
Kérdezett: Sebestyén Ágnes
