Pláne, hogy csupán két szövegváltozatra. Amit pénzfeldobással. Szereplők számát: kockadobással. Kellékeket: szerencsekerékkel. Cselekvéseket: eldönti a számítógép. És így tovább. A körítés: lazítás. Átmenet két impró közt. Azokon nincs sok idő mélázni. Kétszer ugyanaz: kizárva. Azaz kétbilliárdnemtudomhány a lehetősége az ismétlésnek. Vagyis: kizárva. Tehát megismételhetetlen előadás. Miként kétszer ugyanabba a folyóba lépni is lehetetlen. Mert ez az improvizáció lényege. Meg a színészi tehetség. Kiben több, kiben kevesebb.
Ja, és fontos eleme az improvizációnak a befogadó fogékonysága. Annak fejlettsége. Gondoljunk bele: ismeretlen helyzet, melyet előbb a játszóknak kell egymás közt tisztázniuk, egymást megérteniük és megérezniük, hogy aztán üzenetüket átadhassák Nézőnek. Aki a maga során vagy vevő rá, vagy sem. Jó esetben igen. Rossz esetben nem. Ezért sikeresebb a sors kegyéből monológgá lett párbeszéd. Viszont: a Váróterem Projekt "beugrói" élvezettel játszanak. És ez átragad Nézőre is. Onnan kezdvést minden rendben.
Vagy mégsem? Kockázatos az improvizációval szórakozni. Hatházi Andrásunk (aki nem tud­ná: ő is szentgyörgyi) nevét (arcát és hangját is) adta a produkcióhoz. Alternatív színházi társulat, határozzák meg magukat. Váróterem néven. Mit fűzhetnék ehhez? A negyediktől akár unalmassá is válhat. Vagy érdekessé. Nézője döntse el.