Viszockij, a szovjet Morrison letisztult, naturalisztikusan egyszerűsített, ám mégis mélyre nyúló sorai melléjük passzított dallamaikkal messzire sodróak, József Attila mindenható s Morrison Amerikai imájára templommá alakul a tér. Katarzisközeli előadás. Aztán szempillantásnyi élménytöredék a múzeumkertből, csak néhány hangfoszlány szüremlik ki, Beatles-dalok szatmári színészek előadásában. Izgalmas, érdekes. Utána megint rohanás, pedig jól szól a dixieland a múzeumkertben. Kíváncsiság: ha már ekkora a felhajtás, mégis milyen lehet C. C. Catch? Sugásfürdői fényképek alapján: szőke és csábos, de jobb lett volna élőben nem hallani. Bár sokan, rengetegen vannak, tömött a tér, ritmusra mozgó emberek mindenfelé – hiszen nincs más választásuk, s ha már városünnep, akkor mindenki mulatságra vágyik –, mégis, egyszer, kétszer, háromszor: gagyi, ennél mélyebbre már nem érdemes süllyedni. Mintha egy harmadosztályú, gigantikus, dohos, dübörgő, ócska vidéki diszkó lenne az egész központ. Szentgyörgy többet, jobbat érdemel, még e műfaj határvonalán belül is. Persze, abszurd a hasonlítgatás, de a szívét éjszaka nehezen elveszejtő hölgyhöz képest Ganxsta Zolee – egy másik színpadon – avantgárd zseni, a gengszterrap pedig a világ legizgalmasabb zenéje, noha a dalszövegek szlenges, enyhén obszcén szöveggyűjteménynek tűnnek. De legalább eredetiek. Takáts Tamás pocsolyabluesairól még ez sem mondható el: egyszerűen hiteltelenek. Aztán hosszú szünet után újra múzeumkert, esőben. A baróti Tókos Melinda énekel, gitározik: szerethetően, kár, hogy csak kevesen hallják. Több figyelmet érdemelnek helyi embereink. Végül ismét központ, jól szól a blues az esőben. A nagyszínpadon Hobo (felvételünkön) négy szentgyörgyi és egy marosvásárhelyi zenésszel koncertezik. Ügyesek a srácok, kivágták a rezet. Hobót, e kortalan, hatvanhat esztendős csavargót jó újra és újra látni, hallgatni, hiszen – más dalai mellett – A hetedik, az Országút blues, a Zöld-sárga örök.