Mielőtt példával ismertetném ezt, említést kell tennem ama paradoxonról, hogy miközben a szakirodalom kisszámú székely lakosságot emleget, amelynek számaránya a magyarságon belül 0,54 és 1 százalék közötti, addig a történeti források arról beszélnek, hogy a székelység jelentős katonai erőkkel vesz részt a szülőföldjétől távoli hadjáratokban. A II. Ulászló magyar királyhoz szóló levelükben a székelyek (1492-ben) önérzetesen arról írnak, hogy katonai érdemeikért a király vessen véget az erdélyi vajda visszaéléseinek, s e királyi kegyre bőven rászolgáltak. Mivel: "Moldvában, Havaselvén, Rác-, Török- és Horvátországban, Bulgáriában a patakokat a mi vérünk festette pirosra, és csontjainkból halmok emelkednek."
A kisszámúnak tartott székelység feladata a magyar királyság keleti határainak védelme volt. Talán a védelemre, az ellenség akadályozására elégséges őrséget alkottak, de az a véleményem, bármennyire jól szervezett lett volna is, elképzelhetetlen, hogy egy oly kis létszámú közösség, amely 260 kilométer szélességben, Marosvásárhely és Ojtoz között szétszórtan települt le, képes lett volna a határvédelem megszervezése mellett még támadó hadműveletekre is. Még kevésbé képzelhető el, hogy az említett kis létszámú nép katonai erejével leverje, illetve menekülésre kényszerítse azokat a tatárokat, akik több mint száz évig, 1241-től uralmuk alatt tartották a Fekete-tenger és a Keleti-Kárpátok közti térséget. Ha oly kevesen lettek volna, mint ahogy a szakirodalom említi, akkor nem merték volna magukra haragítani a tatárokat. Márpedig a székelyek meg merték ezt tenni, és 1345 táján több katonai expedíciót, önálló székely hadjáratot indítottak a Kárpátokon túli területeken. Ha a székelyek képesek voltak kiverni a tatárok "megszámlálhatatlan sokaságát" a "saját lakóhelyükről" és teljesen felszámolni, megsemmisíteni Kelet-Európa egyik legjobban szervezett katonai társadalmát, amely uralma alatt tartotta Moldva területének jó részét, ez azt bizonyítja, hogy Székelyföld sokkal népesebb volt, mint ahogy a szakemberek gondolják.
A székelyek a köztük élő kevés számú magyarral a székely ispán, Lackfi Endre, a későbbi erdélyi vajda irányításával győzték le az erdélyi határvidéket és a Székelyföldet háborgató Athlamos tatár fejedelem rettegett seregeit. Egy korabeli krónikás erről így számolt be: "az Úr ezerháromszáznegyvenötödik évében, a Lajos király koronázása utáni harmadik esztendőben, Gyertyaszentelő Boldogasszony (febr. 2.) táján a székelyek azzal a néhány magyarral, akik akkoriban közöttük éltek, rátámadtak a tatárokra, akiknek megszámlálhatatlan sokaságát a saját lakóhelyükön Isten segítségével kardélre hányták." A székelyek 1346-os katonai expedíciója is hasonló sikerrel járt. A krónikás arról is beszámolt, hogy a székely haderő is nagy létszámú volt, mert "igen nagy csapattal" törtek "a tatárok országára (...és) megszámlálhatatlanul sok tatárt kardélre hánytak." A sikereken fellelkesedve a következő években újabb és újabb támadó portyákat szerveztek: "gyakran megrohanták a tatárokat, és nagy zsákmánnyal tértek vissza hazájukba". A székelyek gyakori támadásai miatt, a jól szervezett és győztes hadműveletek eredményeképp az itt élő tatárok a krími tatárokhoz menekültek. Thuróczy erről így ír: "Akik pedig a tatárok közül megmaradtak, a nagy távolságra lévő tengerpartra, a többi tatárhoz menekültek."
Az a tény, hogy a székelyek zsákmányszerző expedíciókat szerveztek saját akaratukból a tatárok ellen, arra vall, hogy nem féltek azoktól. Mindez nem csak katonai erejüket bizonyítja, hanem azt is, hogy létszámban erős közösséget alkottak. A tatárokat saját földjükön támadó székelyekről a krónikás azt is tudja, hogy nagy létszámú fegyveressel vonultak harcba, és e "nagy sereggel" nyílt harcban, a csatmezőn verték le Athlamos "megszámlálhatatlan" létszámú tatár hadát úgy, hogy sok zászlót zsákmányoltak, számos tatár foglyot ejtettek és küldtek a magyar királynak.
Az elmondottak egyértelműen azt bizonyítják, szó sem le­het arról, hogy ebben az időben a székelység száma csupán 19–25–28–34–35–43 ezer lett volna. Arra kell gondolnunk, hogy az 1330-as évekre általunk számoltnál valamivel több székely élt a Székelyföldön. Köztudott, hogy Károly Róbert és Nagy Lajos király gazdaságilag konszolidált uralma kedvezett a népességnövekedésnek, ennek alapján úgy vélem, hogy tévedés nélkül beszélhetünk 90 000 fős székelységről, amelynek katonai ereje valóban elégséges volt arra, hogy felszámolja a moldvai tatár uralmat, lehetővé téve, hogy a következő években benépesüljön, és 1359 táján államszervezésre kerüljön sor.