És tényleg, ők mind itt élnek, ők mind mi vagyunk. Vagy ismerőseink. Meg­hökkentő volt végignézni a tömegen, végigmenni a központon. Hétvégére előkerültek a sörsátrak, a bóvliárusok, a hatalmas gépek, amelyek kiszuperálják az emberből az elfogyasztott sört s miccset, hangzavar, hiszen minden sátor alól, minden gépen más-más zene szól, hogy a leghangosabb persze a "miénké" legyen, mutassuk csak meg a városnak, mi vagyunk a vagány gyerekek.
Ez mind egy hétvége. És az ember csak ámul. Ámulok, és nem ér­tem, mi ez. Ez a Szent György-napok lényege? Hogy este kijövünk a családdal, veszünk a gyermeknek egy neonfényektől sziporkázó labdát négy lejért, hogy hallgasson, megeszünk pár miccset és flekkent, leöblítjük néhány pohár sörrel, énekelünk azokról a boldog szép napokról, s tudat alatt ráébredünk, nem is olyan jó nélküle, nél­küled, régi élet, amikor még fiatalok voltunk, szépek és energikusak, nem fulladtunk bele a mindennapokba, szabadon éltünk, kö­telezettségek, rosszul fizető állás, számlák nélkül, s hogy senki ne lássa rajtunk a pillanatnyi elérzékenyülést, felhajtunk még egy pohár sört, még egyszer-kétszer visszatapsoljuk a zenekart, mert olyan jólesik a nosztalgiázás, majd szétszéledünk. Hazamegyünk a család­dal, vagy maradunk a régi jó cimborákkal beszélgetni, inni még.
No, és az ifjabb korosztály, mi, tizen-, huszonévesek? Találha­tunk egy jó kis bulit, ahol megmutathatjuk, milyen ügyesen tudunk inni, milyen jól áll a kezünkben a cigaretta, hogy mi még a drogokat is ki merjük próbálni, mi mindent, csak legyen kicsit már más, legyünk máshol kicsit, távol a valóságtól, távol a gondoktól, iskolától, mert most jó, most jó, hogy sodor a tömeg, hogy vibrálnak a fények, most jó, most jó, most MÁS van.
Mindenki menekül. Menekül a zajba, a lazításba. Fiatalok drogoznak, egy egész hétvégén át beszívva lézengnek az utcákon, becsületes családapák szólítanak le fiatal lányokat, amíg feleségük otthon a gyermeket eteti, idős emberek ragadnak fiatal combokat, melleket, hátsókat, kéregető cigányleánykákat aláznak, mulatnak árvaságukon.
Igen, ez volt Sepsiszentgyörgy központja idén május 6–7–8-án, igen, ez volt a tömeg, igen, ezek voltunk. Tessék parancsolni. Ez egy tükör, bele kell nézni, el kell szörnyedni, s el kell gondolkodni. Azon, hogy az emberek többsége nem is tudta, kulturális hét is volt, az emberek többségét nem érdekli a kultúra. Nincs igény rá, de erre... erre a tömegre, ezekre a felnőttekre, azokra a gyerekekre, fiatalokra, akik ilyenné válnak, erre a jövőre. No, milyen lesz? Milyen lesz tíz év múlva?
Kali Ágnes