E gondolkodásmód kialakulása érthető, ha tudjuk, hogy a rendszerváltás forgatagában a kommunista nómenklatúra, elsősorban a volt Securitate tagjai és mindazok, akik kapcsolatokkal rendelkeztek, rátették kezüket a szocialista (állami) vagyonra. Mindezt ügyeskedéssel és potom áron. Az ily módon meggazdagodók többsége a 19. század első felére jellemző vadkapitalista módszerekkel vagyona gyors ütemű gyarapításához fogott. Amíg ők hirtelen meggazdagodtak, addig széles tömegek munkanélküliségbe, általános elszegényedésbe és kilátástalanságba süllyedtek, a világon végigseprő gazdasági válság következtében is.
A fentiek ismeretében és ellenére mi, tehát mindazok, akik megszenvedtük a lelki megnyomorítást, a többségükben kommunista haszonleső karrieristák által vezetett társadalmi rendszert, úgy látjuk, hogy pillanatnyilag bármilyen rossz is legyen a gazdasági helyzet, nem szabad visszasírni az embertelen parancsuralmat, amely nemcsak a munkamorált tette tönkre, hanem a tisztességes emberi tartást is.
A nosztalgiázó fiatalok azt sem tudhatják, hogy bizonyos években a viszonylagos jólét nem a rendszer működéséből fakadt. A kommunizmus első éveiben a volt földbirtokos osztályt és a módos parasztságot kirabolták, deportálták. A gyárakat, üzemeket, bányákat és intézményeket államosították. A hetvenes évek elfogadható életszínvonalát a külföldi államkölcsönök biztosították, amikor a fejetlen iparosítás révén valóban teremtettek új munkahelyeket, és tömeglakások is épültek. De a nagyzási hóbort által irányított építkezés, gazdálkodás olyan gazdasági helyzetet teremtett, amely 1980-nal kezdődően az ország lakosságának többségét sorban állásra, éhínségre, fűtetlen, villany nélküli és víz nélküli lakásokban való élésre kényszerítette.
E sorok íróját 1982 januárjában arra kötelezték, hogy egy szakszervezeti gyűlésen felszólaljon. Miután elmondta a véleményét a fűtés-, villany- és élelemellátásról, a sepsiszentgyörgyi szakszervezeti kiküldött, "Doamna Cojocaru", a helyi szakszervezeti megbízott B. E. által azt üzente, illetve azzal fenyegette meg, ha állításait nyilvánosan nem vonja vissza, akkor három hónapra büntető "koncsentrára" viteti el. És lőn valóság. Azt a személyt, akit hosszú évekig magas vérnyomása miatt menetesítettek a katonai szolgálat alól, akit már 1972-ben "furcsa módon" 180/100-as vérnyomással küldtek hegyivadász-kiképzésre, s csak a brassói katonai kórház emberséges gondolkodású román ezredorvosa véleményére "szereltek le", tíz évvel később a hegyivadász-alakulat közvetlen közelében kialakított "nevelő jellegű" hegyivadász-alakulathoz irányították. Itt, természetesen, nem a fiatalok továbbképzésével foglalkoztak. Kíváncsi lettem volna az említett orvos véleményére, aki 1972-ben, alig hallhatóan, a kollégájának megjegyezte: Sepsiszentgyörgyről hogy voltak képesek ilyen magas vérnyomással valakit ide küldeni? Vajon később mi lett volna a véleménye azokról, akik a magas vérnyomással hazaküldött fiatalt, aki végül hét évvel később Lippán tüzéri kiképzést nyert, egy szakszervezeti gyűlésen elmondott véleménye alapján ismét alkalmassá nyilvánítják hegyivadász-kiképzésre?
A lényeg az, hogy a kommunista rendszer minden disznóságot álcázással, külső látszat fenntartásával vitt végbe, tüntetett fel. Ilyen esetben a kívülálló azt hihette, hogy a munkatársa, a szomszédja, a barátja a szokásos katonai továbbképzésen vesz részt. Ha nem lett volna az említett fenyegetés, talán e sorok írója is csak furcsállta volna azt, hogy tüzéri kiképzése és magas vérnyomással való többszöri felmentései ellenére miért küldik hegyivadász-kiképzésre.
Nem célunk további példákat sorolni. Csak remélni merjük, hogy egyre kevesebb fiatal vágyódik a diktatúra "melegségére", és bízunk abban, hogy néhány év alatt helyreáll a gazdasági élet, amely által felszámolódik a szegénység, a kapitalizmust is kordába lehet szorítani, és megszűnik egy bűnös rendszer imádata, egy olyan diktatúráé, amely nem viselte el a szabad véleménynyilvánítást, amelyben a besúgók, az önként tapsoló senkik tömegesen érvényesülhettek, míg a tisztességes munkának ritkán volt becsülete, ha valaki nem vált a hatalom eszközévé, eszközemberré.
Vajon a történelemtanárok, illetve a pedagógusok némely része milyen lelkiismerettel fekszik le nap mint nap, ha a kommunizmus után nosztalgiázó fiatalok részaránya az új nemzedék egyharmadát alkotja? Vajon felteszik-e a kérdést maguknak, mindent megtettek-e azért, hogy az általuk nevelt fiatalok széles látókörű, gondolkodó emberek legyenek?