Az ún. szocialista nemzet mibenléte és terjedelme, építőköveinek kérdése sokáig okozott főfájást a román nemzetállamban sínylődő kisebbségieknek az ötvenes-hatvanas években, s még inkább a nyíltan beolvasztásukat erőltető roham idején, a hetvenes évtized végétől el egészen az 1989-es fordulatig. (Ámbátor e tekintetben az igazi fordulatra Romániában még szinte egy évtizedet kellett várni, a kérdés némileg európaibb kezelése nálunk ugyanis tulajdonképpen csak 1996-ban vette kezdetét.) Nos, a nacionálkommunizmus két és fél évtizedének elvi alapjait 1964–65 tájt rakták le, s egy napjainkban napvilágra került dokumentum sok későbbi fejleményre magyarázattal szolgál. Az alábbiakban egy vita lefolyását ismertetjük a Novák Csaba Zoltán szerkesztette Aranykorszak? című kötetből, mely az idén jelent meg a Pro-Print Kiadónál.
A zárt körben lefolyt vitán a kor vezető ideológusai és politikusai közül is részt vettek páran, s amire a közvélemény csak évek múlva érzett rá, hogy a szovjetbarát korszak örökségének felülvizsgálata kapcsán egy virulensen nacionalista és kisebbségellenes kurzust készül beindítani a legfelső pártvezetés, azzal az illetők már akkor tisztában lehettek. Elvek és politikai érdekek, meggyőződés és manipuláció, megtévesztés és öncsalás ütközik és fonódik össze az alábbiakban, az érvek képében fellépő hozzászólások ismertetése és elemzése röntgenfelvételét adja a hatalmi akarat és elvárás irányának.
Román különút
A hatalomra került Ceauşescu-csapat tulajdonképpen a Gheorghiu-Dej által kezdeményezett román különutas politika folytatásának igényével lépett fel, ebbe illeszkedik a kisebbségek mozgásterének szűkítése a "szocialista nemzet" fogalmáról folyó vitákban. Az alább ismertetett jegyzőkönyvet a kommunista párt KB propagandaosztályának 1966. január 15-i ülésén vették fel, melyen az 1965 végén a KB szakértői csoportja által összeállított vitairatot beszélték meg.
Az irat vitán felülinek tartott tételek leszögezésével kezdődik. A román államot egységes nemzetállamként határozza meg, melyet nem kérdőjelez meg az ún. együtt élő nemzetiségek léte. Utóbbiak a dákoromán elméletnek megfelelően utólag telepedtek az őslakosok mellé. A szocialista nemzetet nem osztják meg osztályellentétek, a nemzetiségiek éppúgy beletartoznak, mint a románok, köztük a testvériség az uralkodó viszony, az előbbiekhez tartozó egyének egyenlő jogokat élveznek mindenki mással "nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül".
Nos, éppen eme "tekintetnélküliségben" rejlett az egész felvetés egyik fő önellentmondása. Az ülést különben Ion Iliescu korábbi KISZ-elsőtitkár, akkori KB-propagandatitkár, a későbbi államelnök vezette.
Csak a magyarok, csak őket tudnók feledni!
A nemzeti szuverenitás és az ún. szocialista hazafiság fogalmai körül folyó eszmecsere nem kerülhette meg a beolvadás-beolvasztás kérdéskörét sem. A különféle nemzetiségűek közti folyamatos közeledést és integrációt egybehangzóan főtendenciának kiáltották ki, mely fokozza a szociális homogenizációt, az egyneműsödést. Hogy e folyamatnak kulturálisan milyen kihatásai lesznek, ennek megítélésében némi eltérés volt a jelenlevők közt. Az egyik póluson Iliescu mindenesetre azon a véleményen volt, hogy egy aradi magyarnak több közös vonása volt már akkor egy aradi románnal, mint egy magyarországi magyarral. Ştefan Voicu KB-tag őt megelőzve a nemzetállamok megerősödéséről, a nemzetiségek egybeolvadásáról is beszélt. Félrevezető, ha arról vitatkozunk, hogy a román nemzet azonos-e a román néppel, jelentette ki, merthogy "a nemzet nem etnikai, biológiai, faji vagy nemzetiségi kérdés, hanem egy társadalmi jelenség". Majd így folytatta: "Ami a román nemzet és az együtt élő nemzetiségek viszonyát illeti, nem tagjai a román nemzetnek. Azt gondolom azonban, hogy ezeket a dolgokat nem kell kimondani, sok kellemetlenséget okozhatnának." Ezért látja jobbnak, ha szocialista nemzetről beszélnek a pártpropagandában. Zárt körben persze fel kell vetni az asszimiláció kérését is: "Elvtársak, mi nem tudunk dolgozni a magyar lakosság körében, ha ez a kérdés nem tisztázott", vélte, mely kérdést objektív történelmi jelenségnek nevez. Jellemző, ahogy hozzáteszi: "Én nem mondom azt, hogy a magyarok váljanak románokká, de látniuk kell a véleményt, hogy létezik egy ilyen történelmi jelenség." A vitában többször előjön, hogy a kemény diót a magyarok jelentik, hiszen a török, tatár, bolgár, ukrán, szerb stb. törpe kisebbség, miként eléggé szókimondóan megállapítják, saját kultúrával nem rendelkezik. (Ezen a saját művelődési intézmények, az értelmiség szinte teljes hiányát kell érteni.)
Kimondani? Átnevezni?
Valter Roman (a későbbi miniszterelnök apja), a Politikai Kiadó igazgatója azonban még azzal kezdte, hogy problematikus a magyar nemzetiséget a román nemzet részének tekinteni, hiszen az korábban a magyar nemzethez tartozott. A vitában e nézetet azzal tromfolta le Iliescu, hogy az asszimilációs mutatók a nemzetiségek közt különböznek, mindeniket másként kell hát kezelni. Valter Roman rögtön csatlakozott: "A magyarok esetében pl. nagy hangsúlyt kell fektetnünk, a közös harcok hagyományára, és ezen túl hangsúlyozni kell a dogozók mindenkori egységét". Vasile Tănase területi instruktor úgy vélte, a szocialista nemzetbe való integráció olyan folyamat, mely egyesek esetében előrehaladottabb, mások, és itt megint a magyarok jönnek elő, "még csak most illeszkednek be fokozatosan". Ami az asszimilációt illeti, mivel annak "a mi nézőpontunktól idegen ideológiai töltete" van, taktikailag jobb lenne, ha más kifejezést találnának rá.
Aki emlékszik a nyolcvanas évekből a homogenizáció fogalmával való machinációkra és visszaélésekre, az tudja, a továbbiakban bőségesen éltek a megtévesztés e módszerével.
Akinek a jog nem kötelesség
Két magyar vett részt e fonák tisztázási kísérletben, az egyik Bányai László, a Iorga-intézet igazgatóhelyettese. Bányai pszeudomarxista internacionalizmusnak nevezi a korábbi teóriákat, melyektől el kell határolódni, és bár megjegyzi, hogy maga sok javítással járult hozzá a szöveghez, mégis a történelmi rész kidolgozatlanságán lovagol, érzésem szerint azért, hogy a kényesebb kérdésekről ne kelljen nyilatkoznia. Egy franciaországi kisebbségi példával hozakodva elő mintha közvetve mégis utalna az erdélyi jelenre: "A bretonoknál ma is az a helyzet, hogy a pap a francia mellett breton nyelven is misézik az öregeknek. És mégis létezett a francia nemzet a forradalom idején...Vagyis nem mondhatjuk azt, hogy ha valaki a francia nyelvet az iskolában tanulja meg, az nem érzi magát hazafinak." Bányai végül türelemre int: ne mondjuk ki, mikor integrálódik – értsd: olvad be – a nemzetiség a nemzetbe, "nincs itt ennek az ideje". Bár abban, hogy az pár évtized alatt bekövetkezik, nem kételkedett ő sem. Iliescu önelégülten jegyezte meg: "A történelem folyamán egy alakuló vagy már kialakult nemzet is gyarapodhat, magához vonz, asszimilál különböző nemzetiségeket."
Szilágyi Dezső, az Előre című országos napilap 1957 és 1989 közti főszerkesztője, funkcionáriusként erre is rátett egy lapáttal, ahogy mondani szokás. Saját magával példálózott: Én "tagja vagyok-e a román népnek?" – tette fel a kérdést. Úgy vélte, ha pártdelegáció tagjaként az Újságíró Szövetség küldi ki, akkor ő az országot képviseli, tehát tagja a román népnek. Konklúziója pedig maga az önfeladás tételes megfogalmazása: jogunk magyarként bármilyen mesterséget gyakorolni, de teljesen mindegy, hogy egy "író magyarul vagy románul ír", tehát "a jog nem jelent kötelességet". Hasonló szellemben értekezett Emerich Stöffel a szászok makacs "szeparatizmusa" felszámolásának üdvösnek vélt távlatairól.
Jóslata beteljesedett, bár másként, mint várta: a szászokat 800 éves múltjukkal egyetemben, a "szeparatizmusukkal" mint ráadással együtt, kollektíve (de azért egyedenként kiszámolt fejpénzért) árusította ki a diktatúra.
*
Végül egy megjegyzés: a nemzetállamok belső logikájukból fakadóan mindig és mindenütt a Nap alatt arra törekszenek, hogy nyitva hagyják a többséghez való önkéntes csatlakozás lehetőségét. Az erőszakos beolvasztás – és a fentiekben a diktatúra eszmekörében forgók ehhez egyengették az utat – persze merőben más dolog.
