Nemcsak számunkra, hanem a nyomunkba lépő, érettségiző gyerekeiket ünneplő generációknak is elégtétel a mostani ünnepkultusz. A nagyszülők és szülők, az atyafisági és baráti kör ilyen alkalmakkor a maga egykor tiltott, elfojtott, vagy visszafogott, a szegénység következtében szerényre szabott ünnepléseikért is elégtételt vesz. Gyerekei, unokái révén önmagát is ünnepli. Sőt: az idősebb korosztályok érettségi- és osztálytalálkozói mostani reneszánszának is a múltbéli ünnepelfojtások a felhajtóerői. A kicsengetési költekezések tehát nem vagy nem mindig a magamutogató flancolás velejárói, hanem a legdrágábbak drága ünneplése, amelyet nem a ruhaköltemények vagy a vendéglői menü kiadásaival kell mérnünk.
A mostani érettségizők – hála Istennek – már el sem tudják képzelni, miként történhetett meg, hogy a mi évjárataink a kommunizmus idején nem nyomtathattak kicsengetési kártyát, nem készíthettek tablót, sőt, a nagy múltú gimnáziumok emléktábláit is jóindulatú embereknek rejtekhelyekre kellett menekíteniük. A 80-as évek végén aztán annyira fajultak a dolgok, hogy az érettségiző osztályok nevében a stafétaátadást anyanyelvén közvetíteni óhajtó magyar diák kezéből az utolsó pillanatban parancsolták ki a "búcsúbeszéd szövegét".
A szülők, nagyszülők által megszenvedett múltnak viszont volt, van olyan hozadéka is, amelyről a nagyszabású ünneplések közben sem volna szabad megfeledkeznünk. A mindenféle tiltások, József Attilát parafrazálva, mikor az elnyomás csapatban károgott, a diákokban, érettségizőkben a "csak azért is", a virtusos bizonyítás felhajtóereje is munkált. Ezzel magyarázható, hogy jó nevű iskoláinkból a legszörnyűbb időkben is tömegesen vagy szép számban jutottak be főiskolákra és egyetemekre.
A mostani érettségizők előtt nyitva áll a pálya, kitágult a világ. A jogos és költséges ünneplések közben a múltnak erről a magatartásbéli örökségéről sem kellene megfeledkeznünk. Mert drágáink drága ünneplése egy életpálya hosszával mérve csak így válhat kifizetődővé.